Vörösmarty Mihály majdnem kétszáz évvel ezelőtt írt színműve, a Csongor és Tünde a magyar színházak közkedvelt darabja, előszeretettel mutatják be minden évadban mind a városi nemzeti színházak, mind független társulatok és diákcsoportok. Néhány nap különbséggel láttam két Csongor és Tündét. A lehető összes értelemben véve különböző a két előadás: ékes példái a történet többféle felfogásának.

(Ács Eszter, Szűcs Nelli. Fotó: Eöri Szabó Zsolt)

(Prohászka Fanni, Feczesin Kristóf. Fotó: Puskel Zsolt)

Az Átrium-beli és a Nemzeti Színház-féle előadás legelső pillanatától fogva egyértelmű volt, hogy az első egy igen csak átfogalmazott, modernizált verziója lesz Vörösmarty művének, míg az utóbbi inkább a hagyományos vonalat fogja képviselni. A Magács László rendezte Kerengők c. előadásnak (amit tulajdonképpen nevezhetünk Csongor és Tünde átiratnak is) a szövegét (dr.: Szabó Borbála) egy az egyben modernizálták és prózaiasították, az eredeti szöveget csupán néhány, kétségkívül fontos helyen hagyták meg, mint például az Éj monológjánál. Ezzel szemben a Nemzeti Színházban, Vidnyánszky Attila rendezésében (dr.: Kulcsár Edit) a hagyományosság dominált, majdnem mindenkor rímelő dialógusokat és monológokat hallhatták a nézők. Mintha a két előadás egymás reciproka lenne: amennyi szöveget az Átriumos darabban meghagytak, a Nemzetiben annyit írtak át. Végeredményben ez a szöveg-kérdés lesz a mérvadó, a néző mégis csak a hallottak és látottak alapján dönti el, hogy tetszett-e neki vagy sem. A visszhangok alapján teljes mértékben egyéniségtől függ e kérdésre a válasz, viszont a személyes tapasztalatok azt mutatják, hogy a túlmodernizált Átrium-verzió megnevettette a nézőket, az azt meglátogató iskoláscsoportok élvezték az előadást a maga, jelen időbe helyezett történetével együtt (ami jószerivel csak alaptörténetében egyezik meg Vörösmarty írásával). Ez az előadás minden bizonnyal meghozza az ifjúság kedvét ahhoz, hogy elolvassák az eredeti Csongor és Tündét (mondjuk valószínűleg a tizedik oldalnál rájönnek, hogy nem is olyan egyszerű és nem is hasonlít annyira arra, amit a színházban láttak). Ugyanakkor, a Nemzeti Színház, teljesen szöveghű feldolgozása nem tudta száz százalékosan lekötni az iskolások figyelmét, és sokszor nem is értették, mi zajlik épp a színpadon. Az azonban biztos, hogy a Vidnyánszky-féle előadás után nem feltétlenül kell elolvasniuk a fiataloknak az alapművet, hisz gyakorlatilag három órába sűrítve megismerték a két szerelmes történetét.

(Fehér Tibor, Szarvas József. Fotó: Eöri Szabó Zsolt)

(Prohászka Fanni, Feczesin Kristóf. Fotó: Puskel Zsolt)

A két előadás főszereplői is épp olyannyira különböznek egymástól, mint a két történet maga. A Nemzeti Színház Tündéje (Ács Eszter) egy lágy, végtelenül szelíd teremtés, aki a maga mesevilágában él – az összes kis tündérpalántájával együtt. Ezzel szemben a Kerengők Tündéje (Prohászka Fanni) elmenekül ebből a bizonyos maga mesevilágából, és noha kezdetben félénk, a história végére megjön a bátorsága még az idegen földön is. Az "igazi" Tünde párja, Csongor (Fehér Tibor) a szó régi értelmében vett hős vitéz, megy a saját feje után – vagyis a szíve után, ami Tündéhez húzza. Érte átmegy árkon-bokron, nem visszahátrálva az elé terülő akadályoktól. Mellette Csonyesz (Feczesin Kristóf) karaktere olyan, mintha Csongor kicsit korábbi, éretlenebb énje lenne. Már csak a történet lévén is, hozzá hasonlóan, a szíve után megy, azonban ő inkább hasonlít egy mai, átlagos tinédzserhez, mintsem egy vitézhez. Mind a négy főszereplőnk (mármint kettő-kettő) nagyszerűen hozza a saját kis karakterét, minden stiklijével és minden bájával együtt, ám valahogy az előadásokat mégis mindkét esetben a mellékszereplők vitték el: az Átriumban Kurrah (Viktor Balázs) és Balga (Domokos Zsolt), a Nemzetiben pedig Balga (Szarvas József) és Ilma (Szűcs Nelli). Kurrahot az úgynevezett májersége tette szimpatikussá, és persze az ostoba poénjai, amiken nem lehet nem nevetni; Ilmát az egyszerűsége miatt szeretjük; Domokos Zsolt Balgája a hihetetlen naivitásával, Szarvas József Balgáját pedig a véghetetlen egyszerűségével és bátortalanságával nyerte meg magának a nézőket.

(Szűcs Nelli, Ács Eszter. Fotó: Eöri Szabó Zsolt)

(Végh Zsolt, Kárpáti Pál, Viktor Balázs, Feczesin Kristóf. Fotó: Puskel Zsolt)

A díszlet és a színpadtechnika kétségkívül szerves része volt mindkét produkciónak, ám a két történetfelfogás közti különbségből adódóan (amit szerintem kétsoronként megemlítek) két, egymástól távol eső színpadképet és koncepciót választott a két színház. Az Átrium Film-Színház feldolgozásának, az első másodperc első tizedmásodpercében kiderült, hogy olyan modern színdarabot fogunk látni, amire nem is gondoltunk volna, amennyiben Csongor (@Csonyesz) és Balga (@BalgaBull) épp, a mai tinédzserekhez hasonlóan, egy számítógépes játékban fedezi fel a virtuális világot. Ezt mind – sőt, az egész történetet – végigkövethetjük a színpad elejére helyezett hatalmas, áttetsző hálószerű fal segítségével. Ez a falszerűség arra volt hivatott, hogy az adott virtuális vagy valós helyet elénk vetítse, hogy e mögött játszódhasson a jelenet. Ezen a vetítővásznon kívül gyakorlatilag már csak egy objektum volt a színpadon, ami némi átalakítással funkcionált asztalként, ágyként, bárpultként, és még sok másként. A díszlet hiányát mindenképp ellensúlyozta a humorral teletűzdelt, nagy mértékben átírt, két órába sűrített, prózai szöveg; a mai világban pedig egyébként sem "divat" a sok giccs, inkább a minimalizmus van terítéken. Ha modern szemszögből, mai szemmel nézzük az előadásokat, akkor a Nemzeti Színház több, mint háromórás produkciója nem felel meg az elvárásoknak, hiszen legtöbb elemét a látványos jelzőn kívül a giccses szóval illethetnénk. Rengeteg kellék, tömérdek díszlet, és a Nemzetitől megszokott kiváló színpadtechnika jellemezte az új Csongor és Tündét is. A középpontban azonban négy, félkör alakú rámpa volt, melyek néhol éjszakai égboltként kivilágítva forogtak körbe-körbe, néhol pedig a két szerelmes közti egyre hatalmasodó távolságot szimbolizálták. Giccs és minimalizmus – ezekkel a szavakkal tudnám legmegfelelőbben jellemezni a két, külön látványvilágú előadást.

(Ács Eszter, Fekete Tibor. Fotó: Eöri Szabó Zsolt)

(Boros Anna, Prohászka Fanni, Kárpáti Pál. Fotó: Puskel Zsolt)

Így, a végén kicsit leegyszerűsítem a dolgokat. A Kerengők jó előadás volt, mert szórakoztatta a nézőket, érdekessé téve ezzel a gimnazistáknak az olvasást, az irodalmat, de még a színházat is. Rengeteg munka volt valószínűleg a megszületésével, de teljes mértékben megérte. Ami azonban zavaró lehetett (a fiatalságnak ugyan biztosan nem) az az, hogy az eredeti Vörösmarty-műtől azért messze állt. A történet, a szereplők természetesen megvoltak, ám ha valaki arra kérte volna az egyik gimnazistát, aki még soha sem találkozott ezzel a történettel, hogy csak az előadást látva mesélje el röviden, miről szólt a Csongor és Tünde, valószínűleg nem Vörösmarty Mihály színművének résuméjét kaptuk volna. Ennek az ellenpólusa volt a Csongor és Tünde előadás, ami hemzsegett a tradicionális, magyar motívumoktól és a "régiségektől". Ez a hagyományőrző látásmód jót tett az előadásnak – ideig, óráig. Mikor már a sokadik népdal csendült fel, nem tudom, hanyadik alkalommal fogott neki az egyik Tündérország-beli kisfiú néptáncolni, már kezdett sok lenni. Értelemszerűen Vidnyánszky rendezésében a magyarság a fő irányvonal, míg az Átriumban a modernség. A csodás látványvilág mellett azonban a problémát (főleg az előadást látogató gimnazistáknak) a szöveg okozta, amit susmogással jelezve, egymást közt megbeszélve sem mindig értettek.

(Domokos Zsolt, Feczesin Kristóf. Fotó: Puskel Zsolt)

(Szűcs Nelli és Tündérország apró lakói. Fotó: Eöri Szabó Zsolt)

A Csongor és Tünde nehéz mű, és még nehezebb érdekes előadást kreálni belőle. Az egyik túl modern, a másik túl régi – nincs arany középút. Még ha kiváló is a darab, a "kötelező" jellege miatt rengeteg iskolás csoport látogatja. Ezzel nem is lenne baj, ha nem attól zengene a színházterem, hogy a legindokolatlanabb pillanatokban vihog fel egy kisiskolás csapat. Ennél már csak az nyomja rá jobban egy színházi élményre a bélyeget, ha az utolsó jelenet alatt, mikor a szerelem végre beteljesülni látszik, a melletted ülő fiatal lány száját a következő hagyja el: "Na, jól van, pusz-pusz, és vége...". Ám erre reagálni sincs időd, mert a másik oldaladon helyet foglaló lázadó gimis fiú rákontrázik azzal, hogy "Gyerünk, kapd le, Csongi!"

Pálla Orsi