A Vígszínháznak nem egyszer sikerült már éveken – évtizedeken! – át tartó sikereket elérnie egy-egy előadásával (gondoljunk csak A dzsungel könyvére). A jóslatok szerint a 2016 novemberében bemutatott A Pál utcai fiúk című zenés darab is hasonló jövő elé nézhet. Mit ne mondjak, a jegyfoglalások alapján egyet kell értsek ezzel. 

Molnár Ferenc, Dés László, Geszti Péter, Grecsó Krisztián és Marton László – valamint a Vígszínház társulata – kiváló alkotócsapatnak bizonyult. A száztíz évvel ezelőtt írt ifjúsági regény sokunknak legfontosabb olvasmányélménye volt az iskolai évek alatt. Lelkesen olvastuk, talán a film változatot is láttuk, de így, színpadon, valahogy közelebbinek és közvetlenebbnek hat a maréknyi kisfiú története. A Molnár Ferenc által megalkotott szókincset – mondhatni gyermeknyelvet – felhasználva formálta át némileg Grecsó Krisztián a szöveget, így a mai iskolások is megértik az egyes történéseket és fogalmakat, mint például az einstand vagy a grund. A több mint egy évszázadnyi különbséget az elhangzó szövegen nem is érezni, inkább a szituációk, illetve a jelmez (jelmez: Benedek Mari) indikálják, milyen korban is vagyunk épp. A Dés-Geszti páros szerzeményei épp oly fülbemászóra sikeredtek, mint a már említett A dzsungel könyve zeneszámai. Marton László pedig megrendezte magát az előadást. Attól sem hátrált meg, hogy érett férfiemberekre kellett osztania a számunkra gyámoltalan fiatal kisfiúkként ismert szerepeket.

A tíz Pál utcai fiút – és ugyanígy a Vörösingeseket – egy-két kivétellel a vörösek oldalán olyan fiatal színészek játsszák, akik noha már messze vannak a tinédzserkortól, ügyesen alakítják a gyerekszerepeket. Az általuk viselt ruhák homogenitása egyértelműen jelzi, hogy ők ugyan egy csapathoz tartoznak, a fiúk egytől egyig teljesen eltérnek a másiktól – mind kinézetben, mind viselkedésben, nehéz közülük egy-egy alakítást kiemelni. Csele (Medveczky Balázs) kellően suta, Csónakos (Király Dániel) talpraesettségével kenterbe veri a papuskáit, Kolnay és Barabás (Tóth András és Zoltán Áron) párosa folyton megnevetteti a nézőket a maguk civakodásaival, Geréb (Csapó Attila) pedig a szemünk előtt válik a Grund árulójává. A Pál utcaiak vezetője – és később elnöke –, Boka (Wunderlich József) játéka sokrétű, ügyesen próbálja irányítani a barátait, közben kiállni a gyengébb mellett, és még meg is védeni a saját placcukat. Mindezek mellett azonban mégis van egy szereplőnk, akit ki kell emelni, aki nélkül nem létezhetne az egész történet. A Nemecseket játszó Vecsei H. Miklós első ránézésre egyáltalán nem hasonlít a fiúra. Ám ha összeadjuk a néhány számmal nagyobb nadrágot, a félrefésült hajat, a görnyedt tartást és a visszafojtott hangot, mégis egy tökéletesen nemecseki figurát kapunk.  Amennyire elhisszük a kis Nemecsek minden egyes szavát, annyira nehéz komolyan venni Áts Ferit (Józan László), aki már külső adottságainál fogva sem tökéletes Vörösinges. Emellett pedig a hangja is közelebb áll azokéhoz a „hisztis” és „nyávogós” fiúkéhoz, akiket az előadásban kifiguráz. A Vörösingesek két valóban hiteles tagja a Pásztor testvérek (Ember Márk és Nádas Gábor Dávid), akik szünet nélkül szekálják az ellenséges csapat tagjait - de még egymást is.

Az előadásban elhangzott dalokat, ha akarjuk, ha nem, meg fogjuk jegyezni, mert egyszerűen lehetetlen kiverni őket a fejünkből. A Geszti Péter által írt szövegek hol viccesre sikeredtek (Einstand, tesó!), hol kifejezetten meghatóra (Mi vagyunk a Grund!). Azt azonban kijelenthetjük, hogy az összes dalban – és ugyanígy az előadás egészében – a ritmus dominál. A dalok jószerivel mind úgy kezdődnek, hogy a színpadon valaki vagy az asztalon dobol, vagy a lábával dobbantgat, vagy tapsolni kezd. Ritmus, ritmus, ritmus. Ez az előadás kulcsa, erre épül a koreográfia is (koreográfus: Horváth Csaba), ami a két ellenséges csapat nagy csatajeleneténél különösen látványos. Ugyanakkor a ritmus, ez a dobolás az, ami hihetővé teszi a dalbetéteket, hiszen egyetlen iskolában sem kezd el egy diák csak úgy, a semmiből énekelgetni, amibe a többiek később beszállnak. Azt már jobban elhisszük, hogy ha valaki a papírjaival kezd valamiféle hangot kreálni, ráadásul ritmusosan, akkor a többiek is előbb-utóbb beszállnak, más eszközökkel, vagy akár énekkel.

Van még egy nem elhanyagolható összetevője az előadásnak. Ez pedig nem más, mint a díszlet. A folyamatosan színen lévő díszletelemek (díszlet: Khell Csörsz) átalakíthatók, forgathatók, összecsukhatók és kinyithatók. Mostanában bevált technika, hogy a színpadon a színészek változtatják a díszletet, ők alakítják át az előadás közben. Vannak darabok, ahol ez zavaró, vagy picit indokolatlan tud lenni (például a Nemzeti Színház Részegekjénél), de ebben az esetben még jól is veszi ki magát, ahogy a csipetnyi fiatal össze-vissza tologatja a hol iskolapadként, hol rámpaként, vagy erődként és ablakként funkcionáló térelemeket. Háromféle helyszín van jelen a darabban (vagyis négy, ha beleszámítjuk Nemecsekék otthonát az utolsó jelenetben): a díszlet azonban ugyanazokat az elemeket használja fel mindenhol (a Grundon, a Fűvészkertben és az iskolában) – csak kissé átalakítva.

A világirodalom legtöbb drámájának és regényének története a szerelem köré épül. A szerelmi szálakat a végletekig lehet húzni, bonyolítani. Ám Molnár Ferencnek nem volt szüksége rá, így nem is látunk női szereplőt a színpadon ez alatt a három óra alatt. Valahogy azonban mégis sikerült egy olyan művet írnia, amelynek témája és problémája egyetemes, mindenki számára fontos, mindenkinek ismerős, és legfőképpen mindenkor érvényes. Barátság, árulás, hűség, hatalom. Vajon kinek mi a fontosabb? Látva az egyes szereplőkben végbemenő változásokat, azt hiszem, mindannyian elgondolkodunk ezen a kérdésen – ha máskor nem, a körútra kilépve.

Magyar irodalom. Ifjúsági irodalom. Zenés előadás. Összességében kiváló előadás született a legfentebb említett néhány művész közös munkájából. Nem minden előadást – sőt! – játszanak el a bemutatót követő négy hónap alatt ötvenszer, nem minden előadásból lesz aranylemez néhány hónappal a premier után… Az előadás sikerét ezek mellett mi is mutatja jobban annál, hogy a jegyekért jószerivel meg kell harcolni? Ha ügyesek vagytok, még le tudtok csapni egy-két pótszékes vagy lépcsős jegyre. Higgyétek el, abszolút megéri megnézni – akárhonnan. Egy a lényeg: hogy #legyenszabadagrund!

Fotók: Vígszínház

Pálla Orsi