Csehov Sirálya Zsótér Sándor rendezésében, valamint a Színművészeti Egyetem negyedéves hallgatói előadásában több szempontból is rendhagyó produkciónak bizonyul, legalább is számomra.

Sok mindenre számítok, mikor kedd este 10 órakor az Ódry színpad felé veszem az irányt, de arra, ami ott vár, nem teljesen vagyok felkészülve. Miután átveszem a jegyet, megállok az aula hatalmas üvegajtajai előtt, ahonnan is hangos zene szól. Először csak két lány ugrál a Fame – A hírnév ára című musical betétdalára, majd lassan az egész évfolyam csatlakozik hozzájuk, és együtt éneklik, táncolnak rá. Furcsállom, de aztán azt gondolom, csak elütik az időt az előadás kezdetéig. Szépen lassan gyülekezni kezdenek a nézők, és lassan be is engednek minket. Az Aulában körben vannak elhelyezve a székek, és középen van a "színpad", ahol csupán egy emelvény, egy asztalka és pár szék áll. A darab kezdetével azonnal értelmet nyer az előbbi kis gyakorlat, hiszen a Fame című dal és annak koreográfiája a nyitójelenet, amire a színészek az utca felől érkeznek, külön-külön. Ez a musical-betét szerves része az előadásnak: ezzel kezdődik, a produkció közepén is meghallgathatjuk még egyszer, majd Trepljov öngyilkossága után is elhangzik. A dal közben csak úgy kapkodom a fejem: a 14 színésztanonc különböző mozdulatokat végez, nem tudom eldönteni, azt nézzem-e, ahogy Gyöngyösi Zoltán a földön brékel, vagy azt, ahogy Olasz Renátó a ruhatár pultján táncol, majd ugrik a játéktérbe. A dal önmagában is a fiatal Trepljov tragédiájának ellentétét testesíti meg, ugyanakkor érdekes adalék ehhez a prózai színdarabhoz.

A darab másik különlegessége a karakterek komplex felépítésében és színre vitelében rejlik. Mivel az évfolyam túlnyomó része fiú, így a rendezőnek, valamint az osztálynak is kihívást jelenthetett a szereplők felosztása. A megoldás figyelemre méltó és egyedi: egy adott karaktert több színész játszik, jelenetenként váltva egymást. Arkagyinát az egyik jelenetben Georgita Máté Dezső alakítja, egy szoknyában, magas sarkú cipővel, szőrmekabátban, a másik jelenetben Medveczky Balázs tűnik fel ugyanebben az öltözetben – így egyáltalán nem zavaró vagy kétértelmű a színészek váltakozása –, a végén pedig Kiss Andrea veszi át a szerepet, méltó befejezést adva az általa vezetett szálnak. Az alapvetően felmerülő nem- és korbéli különbségeket a fiatal színészek tehetsége hamar elmossa. Ahogy Dér Zsolt fennhangon kikéri magának, hogy ő nem Jupiter, hanem nő, lélegzetvisszafojtva ülünk, és a csontunkig hatol a mondat komolysága és súlya. Mikor Bodoky Márk először jelenik meg nőként a színpadon egy rövid, fehér csipkeruhában, a helyzet bizarr léte ellenére nem nevetünk, nem is kuncogunk, és a szituációt az azt követő monológ csak komolyabbá teszi.

Noha a játéktér mérete korlátozott, a szereplők mégis sokkal nagyobb helyet használnak ki, mint gondolnánk. Maga a színpad valóban a körben álló székek közti tér, viszont a színészek, mikor épp nincsenek a színen, vagy az aulából nyíló teremben, vagy az utcán töltik az idejüket. Kiszámíthatatlan módon tűnnek elő, hol a ruhatárból, hol a Vas utca felől, hol a teremből, ezzel is reprezentálva a dráma összetettségét. Rengeteget mozognak a színészek, ajtón ki, utcán át, másik ajtón be, mindezt futva, hogy visszaérjenek a következő jelenetükre, legtöbbször ráadásul másik ruhában. Az utca az előadás közben is nagy szerepet játszik: a legelején, amíg a lányok felvezetik a darabot, a fiúk – jól láthatóan – odakint, az üvegajtók másik oldalán ugrálnak és futkároznak, mielőtt egyszer csak berontanak az épületbe. Az előadás során kétszer is szerephez jut egy autó – az ördög szerpében –, ami az üveg túloldalán parkol le lassan. Ezeknek az újításoknak hála a darabnak van egy sajátosan modern oldala, amit a java részt jelen lévő szöveghűség kompenzál.

Az előadás fontos eleme a természetesség. A színésztanoncok a legkomolyabb témákról beszélnek mély átéléssel, tragikus hangvételben. A szerelmi konfliktusok ugyanúgy kiveszik a részüket a darabból, és ezt a szereplők úgy adják elő, mintha saját, személyes tapasztalatból táplálkoznának, holott még csak huszonévesek, és épp egy ötven éves nő egész életén át tartó vívódásait kell megfogalmazniuk. A színdarabban a természetességet mi testesítené meg jobban, mint a pillanat, mikor Ember Márk kiabálva letépi magáról a ruhát az egyik mondata közepén, és anyaszült meztelenül folytatja a jelenetet? Az előadás végén Rujder Vivien és Medveczky Balázs csókja okán némaságba borul a nézőtér, és az őszinte szerelem járja át a termet. A dermedt csend egészen addig áll fenn, míg újfent meg nem szólal a Fame betétdala, és a fiatal színészeknek még így éjszaka háromnegyed egykor is hibátlanul megy a koreográfia, amit vastaps követ.

A darab magában is kiváló; Zsótér Sándor rendezése átgondolt, újszerű és elgondolkodtató; a színészek által nyújtott teljesítmény pedig még nagyszerűbbé teszi az előadást. Így a hazafelé tartó úton a Fame dallamával a fejemben igyekszem újraélni az elmúlt bő két óra eseményeit.

Fotók: Ódry Színpad

Pálla Orsi