Vannak, akiket a koncertek vonzanak a Balatonhoz közeli három falucskába, vannak, akiket a vásár, a búcsú-hangulat, a fesztivál érzése csalogat oda, és vannak, akiket az újonnan kibővített színházi műsor győz meg. Én az utóbbi kategóriába tartozom. A fesztiválon töltött tíz nap alatt hat színdarabot láttam, és számos színpadi, vagy színházzal kapcsolatos produkciót: koncertet, tréninget, drámafoglalkozást.

Egy átlagos utca Kapolcson – fotó: Művészetek Völgye

Már az első nap estéjét Taliándörögdön töltöttem (ami a színház-központtá lett kinevezve, míg Vígántpetend komolyzenei faluvá vált, Kapolcs pedig a koncertek fő helyszínévé, valamint a falusi pezsgés központjává), egész pontosan a Nemzeti Szín-téren. A volt lőtéren első nap a Kaposvári Egyetem harmadéves osztálya (osztályvezető tanár: Uray Péter) játszotta Shakespeare Rómeó és Júliáját. A Csigabuszon zötykölődve kicsit tartottam tőle, hogy nem lesz olyan jó az előadás, hiszen már annyi féle feldolgozás született a legismertebb szerelmi drámából – mind filmen, mind színpadon – hogy nem könnyű ezt a művet elővenni, és újragondolni, újrarendezni.Ez a félelmem nem igazolódott be, sőt! Ifj. Vidnyánszky Attila rendezése (és a fesztiválra való átrendezése) kiválóan illeszkedett a taliándörögdi környezethez, ám korántsem volt hagyományosnak mondható. A színdarab megálmodói (ifj. Vidnyánszky Attila, Vecsei H. Miklós és Kovács Adrián) ugyanis három részre vágták a darabot, három "felvonásban" játszották, három különböző színtéren. Noha a színészhallgatók játéka is figyelemre méltó volt, engem mégis a természeti körülmények effajta kihasználása fogott meg. A fiatalok nem csináltak mást, mint felmérték a színpadot körülvevő teret, és oda igazították az előadást, mégis fantasztikus ötletnek bizonyult. Az első felvonás a füvön játszódott, a nézők is ott foglaltak helyet, rombusz alakban, a színészek pedig középen, mindenki számára jól láthatóan játszottak. A második felvonáshoz először néhány színész lépett a színpadra, majd lassan a közönséget is odatessékelték, a történet ott folytatódott: a közönséggel a színpadon. A harmadik felvonás volt talán a legszokatlanabb, ugyanis egy kisebb dombra kellett felmásznia a – már mindenre felkészült – közönségnek, és onnan követhették figyelemmel a történet végét, ami a szénabálák társaságában játszódott.

Kaposvári III. éves osztály: Rómeó és Júlia – fotó: Művészetek Völgye

Második nap nagy meglepetések közepette kaptam kézhez a programfüzet kiegészítő oldalát, a műsorváltozásokkal. Az eredetileg betervezett Katonák – "Éljenek a haza halottai!" c. előadás helyett Sirályt játszott a már említett kaposvári színészosztály. A benyomásom ugyanaz volt, mint az azt megelőző estén, ugyanúgy 'oda voltam' az előadásért. Csehov legismertebb (és talán legkedveltebb) darabja természeténél fogva viszonylag szabad kezet ad a rendezőnek, így itt ismét kihasználták az adott körülményeket, és a színdarab egyik fele a domboldalon játszódott – ami ugyan a nézőknek érdekes volt, a színészek számára inkább egy kihívás lehetett. Az sem könnyítette meg a színészek dolgát, hogy a második felvonás – a Rómeó és Júliához hasonlóan – a közönséggel a színpadon játszódott. Ennél fogva minden néző minden színész minden mozzanatát jól látta. Ám ez nem tűnt úgy, mintha bármennyire is befolyásolná a kaposvári csapatot, kiválóan játszottak, nem hagyva semminek, hogy kizökkentse őket. A kedvenc pillanatom az volt talán, mikor a kellékként használt négy székből álló itt-ott már ütött-kopott pad – amin a közönség is ült – egy óvatlan pillanatban a vártnál hangosabban reccsent meg: eltört a támlája. A fél másodperc csend után a színészek a közönséggel együtt egyszerre nevettek fel, pont jókor történt, nem is furcsállotta senki, inkább jópofának hatott.

Kaposvári III. éves osztály: Sirály – fotó: Művészetek Völgye

A Sirályt követő vastaps után, még a jelmezben megragadta a mikrofont az egyik színésztanonc, és felhívta a jelenlévők figyelmét a cigiszünet utáni koncertre, amit az osztályzenekar ad elő. Mivel a színészosztály tehetségesnek tűnt, a magukat felkonferáló srác pedig túlontúl lelkesnek, hát ott maradtam. Az igazat megvallva sajnáltam, hogy az egy óra múlva induló Csigabusszal vissza kellett mennem a táborhelyre, legszívesebben végighallgattam volna az egész koncertet. Az osztály tagjai egymást váltva énekeltek, illetve hangszerrel kísértek különböző, ismert zeneszámokat, és néhány saját szerzeményt is. Jó volt látni, hogy milyen lelkesek, és mennyire összeszokottak.

Mivel önkéntesként voltam lenn a fesztiválon, sajnos két előadásról is lecsúsztam, amiket megnéztem volna. Az egyik a Nemzeti Színház Fodrásznője – Szűcs Nellivel, Trill Zsolttal, Kristán Attilával és Tóth Lászlóval –, aminek noha csak a végére értem oda, mégis mosolyt csalt az arcomra. A Fodrásznő-élményről szerencsére nem maradtam le teljes egészében, hiszen a késő délutáni próbát végignéztem. Talán a próba során többet nevettem, mint az előadáson tettem volna; jólesett nézni, ahogy az egymást már jól ismerő színészek egymáson kacagnak, egymást instruálják, segítik ki, szinte egymás szájába adva a hetek óta elő sem vett szöveget.

A másik előadás, ami viszont teljesen kimaradt a fesztiválból számomra a Kaposvári IV. éves (vagyis lassan már V. éves) egyetemisták Psychéje. A programfüzetben már az elején bekarikáztam ezt az előadást, kíváncsi lettem volna, hogy ez a maréknyi fiatal és az osztályvezető tanáruk (Vidnyánszky Attila) mit hoznak ki egy verseskötetből, hogy csinálnak belőle színdarabot, hogy érik össze nekik egy egésszé. Olvastam már róla korábban, láttam próbafelvételeket, és minden bizonnyal értékes előadás lehet, több nyári fesztiválra hívták, de sajnos ebből az élményből kimaradtam (mondjuk októberben bepótolom).

Kaposvári IV. éves osztály: Psyché - fotó: Művészetek Völgye

Noha a Fodrásznőnek csak a végét csíptem el, az utána következő koncertre már a kezdés előtt percekkel odaértem. Egészen más volt ennek a koncertnek a hangulata, mint a néhány nappal azelőttinek. Míg a harmadévesek a színpadon játszottak, hangosítással, mindennel, addig ez a csapat (nem az egész osztály!) a domboldalon zenélt, talán egy elektronikus gitárral, minden más a maga természetes hangján szólalt meg. A közönség csendben, ücsörögve élvezte a koncertet, hiszen a dalok szövegeit aligha ismerhettük, hiszen saját szerzeményeket játszottak, amiket még hosszú keresés után sem lehet megtalálni a neten (igen, próbáltam), viszont határozottan belekúsznak az ember fülébe.

A fesztivál első napján, mikor átlapoztam a programfüzetet, és össze-vissza jelölgettem benne mindent, kérdőjelet tettem a "beavató színész-tréning" mellé, de a vége az lett, hogy az ötből négy nap lementem a focipályára, és bő egy órán át figyeltem a történéseket. A vagy Vidnyánszky Attila, vagy Berettyán Nándor (IV. éves hallgató) vezette tréningeken leginkább abba nyert betekintést a néző – vagy résztvevő! -, hogy zajlik egy-egy próba eleje, egy-egy tréning, persze lerövidítve. Az energiagyakorlatoktól, a fizikai bemelegítésen át, egymásra hangolódásig: minden volt. Nem csodálkoztam, hogy a harmadik nap már ismert arcok jöttek vissza. A végére már majdhogynem egy egész csapat alakult ki belőlük, akik már instrukciók nélkül is tudták, mit kell csinálni.

Beavató színész-tréning – fotó: Művészetek Völgye

A legelső naptól fogva alig vártam a 28-át, hiszen Liliomfiiiii! Noha a budaörsi színházban már láttam a darabot (itt írtam róla), nem volt kérdés, hogy itt is megnézem. Már az előadás előtt fél órával elfogott az izgalom, míg sorban álltunk. Ahogy a várakozás alatt el-elcsípett beszélgetésfoszlányokból kivettem, nem én voltam az egyetlen, aki már látta az előadást, mégis eljött újra. Nem csoda! Már az ültetés alatt rám tört ez a katarzis-érzés, ami végigkísérte az előadást. Nem tudom megmagyarázni, miért. Ugyanúgy nevettem, ugyanúgy kapkodtam a fejem, a végén ugyanúgy vörösre tapsoltam a tenyerem, mint első alkalommal. A Vidnyánszky-Vecsei-Kovács hármas, a Színművészeti Egyetem hallgatói, valamint a budaörsi színészek kenyérre kenték a taliándörögdi közönséget is.

A Liliomfi Erzsikéje: Rujder Vivien – fotó: Művészetek Völgye

Kíváncsian vártam, hogy a 150 éves Színház- és Filmművészeti Egyetem udvarában mekkora lesz a nyüzsgés, és milyen előadásokat hoznak le a fesztiválra. A program megjelenése után örömmel nyugtáztam, hogy lesz Utolsó estém a földön. A teljes egészében SZFE produkciót (r.: Olasz Renátó; dr.: Horváth János Antal, Olasz Renátó) az Ódry Színpad pincéjében is nagy sikerrel játszották (részletesebben erről itt), így nem volt számomra nagy meglepetés, hogy az SZFE udvarnál – a késői kezdet ellenére – a kezdés előtt egy órával már sorakoztak a nézők. A kifejezetten sötét és zárt térre írt darabot ötletesen újrarendezték a fiatalok, kihasználva az éjszaka fényviszonyait, a közeli fát, valamint a kőlépcsőt is. A nyílt játéktér és a sörpados ültetés miatt egészen más élmény volt, mint az egyetem pince klubjában.

Utolsó estém a földön – fotó: Színház- és Filmművészeti Egyetem

Az utolsó előtti nap ismét betévedtem az SZFE udvarba, ahol az imént említett darabból ismert szereplők épp nagyon próbáltak valamit. Mint később kiderült, egy kis fennakadás miatt a tervezett Utolsó estém a földön helyett más került előadásra aznap este. A színdarab szereplői összecsapódtak, és egy bő fél nap alatt improvizáltak egy háromnegyed órás előadást, Megöltek egy csajt címmel. Annak ellenére, hogy a felelős rendező (Olasz Renátó) az előadás előtt természetesen tudatta a változást a még sorban álló közönséggel, mégis jöttek nézők, mégis kíváncsiak voltunk rá. Volt az előadásban impró, nem impró, vicces, nem vicces. Összességében nem volt egy rossz előadás; ami pedig a fél napnyi felkészülési időt illeti... az semmire sem elég. Az érintett csapat mégis úgy döntött, hogy nekik muszáj, hogy elég legyen, és csak azért is megcsinálják. És megcsinálták. Volt benne egy-egy olyan megszólalás, ami napokkal később is a fejemben csengett, ott, Itáliándörögdön.

SZFE udvar, Taliándörögd – fotó: Színház- és Filmművészeti Egyetem

Az előadásokon kívül a színház iránt érdeklődők két helyszínre is be-bekukkanthattak. A Színház- és Filmművészeti Egyetem drámainstruktor szakos hallgatói háromféle drámafoglalkozást/színjátszóházat tartottak az oda látogatóknak. Külön készültek programokkal és feladatokkal a 6-8 éves korosztálynak (SzínMűVeletek), a 6-10 éveseknek (SzínPalinta), és a felnőtteknek is (SzínPro). A foglalkozást vezetők nyitottságának hála még a kicsit félénkebb gyerekek (és felnőttek) is hamar feloldódtak, és ők is élvezhették a különféle programokat.

SzínPro – fotó: Színház- és Filmművészeti Egyetem

A Nemzeti Szín-téren minden nap délelőtt 10 órától a Nemzeti Színház drámapedagógusa, Pintér Szilvi tartott drámafoglalkozást a (legfőképpen helyi) gyerekeknek. Bizalomgyakorlatoktól kezdve az energiagyarkotlatokon át rövid jelenetek eljátszásáig mindenféle feladatot talált ki a kicsiknek és a nagyoknak. Itt nem volt korhatár, így a 4 éves pici fiútól kezdve a 14 éves nagylányig mindenki egyszerre "szerepelt", és a legnagyobb meglepetésemre nem az volt számukra a lényeg, hogy lekörözzék a másik gyereket, hanem, hogy segítsenek neki, ha nem megy. Öröm volt nézni, ahogy a 6-10-14 éves gyerekek egyszerre változnak őzikévé, és verset szavalva kúsznak-másznak a földön.

"Mondjátok, hogy bicikli!" - fotó: saját

A szerencsétlen időjárás, a beázott sátor és az egyéb kisebb atrocitások ellenére imádtam a Völgyet. A hangulat: a strandpapucsban, megázva színházba menés, a koncertek sárban való végigtombolása, a délelőtti álmos egymásba botlások egy-egy ismerőssel a falu utcáin... Nem csoda, hogy miután hazajöttem, jó pár napig nem találtam itthon a helyem. De jó hírek: már lehet visszaszámolni a következő Művészetek Völgyéig!

Pálla Orsi