„Az Úr komédiásai”… „Képek Assisi Szent Ferenc életéből”… Ezeket a címszavakat olvasva vagy felkelti a néző érdeklődését a Nemzeti Színház legújabb előadása, vagy egyszerűen tovább böngészi az internetet, vagy az újságot az olvasó. A címből – jogosan – rögtön egy szakrális előadás képe jelenik meg szemünk előtt, ám ha tovább görgetünk Bozsik Yvette nevéig, az eddig a fejünkben elképzelt előadás hamar mozgásszínházzá alakul. Hogy is van ez akkor?

Michel de Ghelderode majdnem száz éve (Assisi Szent Ferenc halálának hétszáz éves évfordulójára) írt drámája már önmagában is expresszív előadásmódot igényel. Az említett mű a jól ismert szent életútját mutatja be, ám egyáltalán nem oly módon, ahogy azt elsőre gondolnánk. Nem egy elnyújtott, vontatott életet látunk a színpadon, hanem annak csupán töredékeit, a legfontosabb állomásait: a megtérést, a madarakhoz szóló prédikációt, a rend megalapítását, a halált, és a mennyországot. A belga író már az eredeti drámában is hatalmas szerepet ad a mozgásnak, illetve a szimbolizmusnak, amiket Bozsik Yvette rendezése csak még jobban megerősít. A rendező maga mondta, hogy ez az előadás „koreográfusért kiáltott”, ami így is van. Nem tudnám azt a középpontba helyezett mozgás nélkül elképzelni. Ferenc érzelmei az alapszövegben sem csupán gondolatként jelennek meg, hanem emberalakként, akik Ferenctől függetlenül, ám közvetlen közelében ólálkodnak. Így mind a láz, mind a szorongás hibátlanul összerakott koreográfiával – egyszerű, ám csodálatos jelmezben (jelmez: Berzsenyi Krisztina) – fejezi ki a maga mondanivalóját.

Egy ilyen nyilvánvalóan mélyen vallásos téma szakrális színházat igényel. Vagy mégsem? A Nemzeti előadása a totális színház nevében absztrakt elemeket vegyít szürrealista képekkel, álmokkal, mozgással, árnyjátékkal, énekkel, zenével és szakrális témával. A Halál meg-megjelenése, valamint a Szegénység kisasszonnyal kötött házasság az előadás legszebb szimbolista elemei. A megjelenő tánc- és koreográfiaélmény, ami a nézők elé tárul, nem csak a rendező és a színész érdeme, hanem nagymértékben a zeneszerzőé (Philippe Heritier) is. A mozgás által nyújtott vizuális élményt csak tetőzni tudja az azzal párosított, nagyszerűen komponált zene. Egy másik, szintén érdekes eszköze a darabnak az árnyjáték és a sziluettekkel való folyamatos játszadozás. Ez, noha szorosan kapcsolódik a mozgáshoz, hiszen a legapróbb mozzanatok is tisztán látszanak az árnyjátékban, önmagában is gyönyörű színpadképet ad. Az előadás során az egyik legkatartikusabb élmény (legalább is számomra) az első felvonás utolsó jelenete, a vagyonról és minden materiálisról való lemondás. Ez a jelenet sem lenne ilyen hatással a nézőkre (feltételezem, nem vagyok ezzel az érzésemmel egyedül), ha nem volna a darab szerves része a fénnyel (Pető József), illetve a színpad mélységével való játék. A színpad falai és mennyezete olyan hatást keltenek, mintha egy reneszánsz festménybe csöppentünk volna – ami nem csoda, hiszen a díszletet (Cziegler Balázs) többek közt Bosch képei ihlették.

A mű szakrális volta ugyan megkérdőjelezhetetlen, az első felvonás mégis talán inkább játszódik a Földön (mind szó szerint, mind átvitt értelemben), mint a túlvilágon. Ferenc hiába szent, hiába kiemelt alakja a teológiának, nem mindig volt ez így – erre világít rá az előadás is, hiszen az első részben a „világi” Ferencet ismerhetjük meg, és csak a mű felétől van szó arról a szentről, akit ismerünk. Ez az egyik felében vallásos, másik felében teljes mértékben világi történet állandó teret ad a szélsőségeknek és az ellentéteknek. Az alapvetően középkori témával és alakokkal (Ferenc, Orfeusz, Parsifal) szemben áll a műben fel-felbukkanó jelenkor vagy futurizmus; a komoly helyzeteket a (néhol kicsit erőltetetten) megjelenő humor ellensúlyozza. Az ellentétek a színpadképben is jelen vannak: vagy egy ember – általában Ferenc – van egyedül a színen, vagy egy egész tömeg. Azt sem könnyű eldönteni, mikor vagyunk a valóság talaján, és mikor repülünk át a fikció világába, de ennek megvan a maga bája.

A Nemzeti Színház szereposztása aligha lehetett volna jobb ez előadás esetén. Bakos-Kiss Gábor mesebeli módon testesíti meg Asissi Szent Ferencnek mind a két „énjét”, az ő jelenléte majdnem állandó a színpadon, és az összes tanításának elmondásakor fenn tudja tartani a néző figyelmét. Nagy-Kálózy Eszter mind Halálként, mind Istenként magára vonzza a tekintetet. Tompos Kátya a maga szeleburdi világában Angyalként, és Kabaré-énekesnőként mindenhol jelen van. Nagy Mari Leprása és Kísértője – aki kísértetiesen hasonlít a Csongor és Tünde Mirigyére – kellően rémisztő és visszataszító, ugyanakkor kulcsszerepet tölt be Ferenc életében. Fehér Tibor Ügyvédként és Speaker-ként – csak úgy, mint a Szentivánéji álom előadásban Puck – a mulattató szerepét tölti be. Barkó Tamás az, aki még különleges szerepet kapott a darabban. Ő játssza a Püspököt, valamint Krisztus ideáját. Ez eddig nem tűnhet felettébb érdekesnek, ám a tény, hogy egy a való életben látássérült fiatal játssza ezeket a szerepeket, szerintem lenyűgöző. Főleg az, ahogy játssza.

A fejemben tehát szakrális mozgásszínháznak indult, amiből aztán totális színház lett a valóságban. Az előadásnak megvan a maga keretes szerkezete, a legutolsó jelenet pedig érdekes befejezést ad a történetnek. Hihetetlen, hogy az 1926-ban megírt darab mennyire aktuális így, kilencven évvel később – és ez nem közhely. A zárójelenetben elhangzottak (nagyjából) így voltak megírva már akkor is. Eszerint napjainkban a politikusok, az intellektüelek magasabb szerepet töltenek be az életben, mint a szentek. Rengeteg, napjainkban is igaz állítás hangzik el az előadás végén, amit hirtelen nem is tudok összeszedni – meg kell néznem még egyszer.

Fotók: Nemzeti Színház

Pálla Orsi