Az időszámításunk előtti V. századi Görögországban vagyunk: van egy szerzőnk (Euripidész), hét szereplőnk (két istennő, egy szolga, egy dajka és a háromtagú királyi család) és egy témaháromszögünk (a helytelen szerelem, a szégyen és a bosszú). Ezen a ponton meg is van a dramatikus alapunk (Hippolütosz). Innen most ugorjunk gyorsan a XXI. századi Magyarországra, pontosabban a Nemzeti Színházba. Adjunk az eddigiekhez egy-két „extrát” úgy, mint: egy majdhogynem csodákra képes rendezőt (Zsótér Sándor), egy megreformált kórust (a két gyermekszereplő személyében) és egy élő lovat. Ha ezt mind beledobjuk egy üstbe, érleljük úgy fél évig, egészen rendhagyó színházi élményt kapunk. De olyat, hogy egyszerűen wow.

Szinte minden színházi előadásnál el lehet mondani – legalább a szereplőkről –, hogy „ő meg ő egymás ellentétei” és rá lehet csodálkozni, hogy milyen ügyesen lett ez a paradoxon a néző szájába rágva tudtára hozva. Meggyőződésem, hogy Zsótér Hippolütosza szándékosan a mindenben és mindenkiben rejlő ellentétekre épül. Ha nem így van… akkor is. Nem lehet nem észrevenni, akkor is, ha a legszembetűnőbb dolgot veszem csupán figyelembe: a szereplők színes ruháit. A kirívó színhasználat nem csak egymástól „különítette el” a szereplőket, hanem a monokróm, mondhatni puritán háttértől és díszlettől is. Valère Novarina mondta egy előadása kapcsán (amiben a szereplők a Hippolütoszhoz hasonlóan eltérő, rikító színű ruhákat viseltek), hogy számára ez a fajta heterogenitás a karakterek devianciáját volt hivatott kifejezni. Minden szereplő már magában egy egész történet, és úgy különbözik a többitől, ahogy csak lehet. Pont ezt éreztem ennél az előadásnál is (jelmez: Benedek Mari). Hippolütosz fehér pantallója a tisztaságát, az istennő(k) magenta színű ruhája harsányságukat, Thészeusz katonai viselete pedig elsősorban szigorú jellemét emelte ki. Ha a karaktereknél maradunk, de a külsőnél kicsit mélyebbre ásunk, meglátjuk a bennük rejlő különbségeket is – amiket a viseletük már valamennyire tükröz. A két istennő (Afrodité és Artemisz) egymás tükörképei – egy bizonyos mértékig teljesen azonosak, de valahogy mégis egymás szöges ellentétei –, és az azonos ruhaviseletük ezt a dupla kettősséget (igen, itt picit én is belekavarodtam) hivatott kifejezni. Szélsőségesen eltér egymástól apa és fia (Thészeusz és Hippolütosz) gondolkodása, valamint a nőkről alkotott képe. Ez a különbség Hippolütosz monológjában kap igazán teret, ahol is a női emancipációt pártoló nézők legnagyobb örömére szembesített minket az akkori nőkről alkotott képpel. Zsótér nem csak a másodlagos elemekkel játszadozik (értsd: jelmez, jellemek), hanem az elsődlegesekkel is, mint például a mozgás. Rögtön feltűnt a játéktér (ugyanis stúdiószínpad lévén színpadi pódium nem volt, csak egy néhány centi magas gumiréteg jelölte a játéktér határait) közepére helyezett kis asztal. Ez az egy bútordarab (plusz-mínusz a két istennő szobra két oldalt) szolgál díszletként az előadásban, ennek köszönhetően jelenik meg a horizontális mellett a vertikális irányba való elmozdulás. Számtalanszor lépnek fel rá, ugranak bakot valakin át rajta (!). Talán a kisasztal szolgál átmenetként az Istenek és az emberek világa közt (ezt a gondolatot főleg az utolsó jelenet támasztja alá).

Ami a hullámzó dinamikát (elvégre mégis csak egy antik görög drámáról beszélünk) illeti, szerintem azt a darab tízedik percében elfeledte az egész közönség, hiszen Zsótér egy olyan elemet tett az előadásba, ami egyáltalán nem mindennapos. Ez pedig a ló. Mikor áprilisban bemutatták az előadást a Nemzeti Színház Kaszás Attila termében, és láttam a próba- illetve előadásképeket, azon gondolkoztam, vajon ez csak valami átverés lesz-e, vagy egyszeri alkalom a bemutatóhoz. Elvégre egy élő állatot csak nem cipelnek majd fel a teherlifttel minden egyes előadásra – gondoltam én… Ó, dehogynem! És milyen jól teszik! Az alapvető mozgási tendenciákhoz hozzáadott egy olyat, ami teljes egészében maga köré fonta az előadást. Azt gondoltam, a körkörös mozgásra a ló miatt van szükség, hiszen ők ahhoz vannak szokva. Ezzel az ötlettel a fejemben el is üldögéltem úgy a darab közepéig. Azonban amikor az Afroditét, Artemiszt, vagy épp Phaidra-t játszó színésznő (erről kicsit később) már sokadszorra ült lóhátra, vagy esetleg az előadásban szereplő lovász (Bakó Kitti) vezette körbe a lovat a futószáron, elgondolkodtam. A körbe-körbe való séta (vagy ügetés) egyúttal az idő múlását is indikálja – ugyanezen célból hagyhatta fenn Zsótér a faliórát a neutrális díszlet közepén. Az állat a (mindig gondosan irányított) séták után pedig mindig ugyanarra a pontra ért vissza. Lehet, hogy ennek technikai oka is volt, vagy talán csak az volt. Mégis arra jutottam, hogy ez a szereplők folyton visszatérő, soha véget nem érő szenvedését (is) reprezentálja.

Az élő állat bevonásával sok mindent elért a rendező, de leginkább azt, hogy a szöveg nem másodrangú, hanem milliomod rangú lett a Hippolütosz esetében. Az egész színháztudomány az irodalom diszciplínájából született, ma már rengeteg típusú előadást láthatunk: performance-okat, mozgásszínházat, pantomimet, cirkuszt stb. Ezekben a műfajokban magától értetődően nincs szerepe a szövegnek, az előadásoknak nincs is dramatikus alapjuk. Ezekkel ellentétben a Zsótér-féle Euripidész darabnak van drámai alapja, és jelentős szövegtörzse is. A ló színpadi alkalmazása, szinte állandó jelenléte teljes mértékben elvonta a figyelmet a szövegről. Így lesz a logocentrikus színházból egy szempillantás alatt vizuális színház. Hiába, akármilyen csodálatos (tényleg az!) monológot hallhatunk a színészek szájából, ha ott áll előttünk egy majdhogynem teljesen szabad ló, nem tudunk száz százalékban a szövegre figyelni. Talán ötven százalékban igen. A rendező nem kis rizikót vállalt a ló szerepeltetésével. A két nő (a lovász, illetve Trokán Nóra) azonban hihetetlen profizmussal kezelte a helyzetet. Valahogy egyszerűen… a helyén volt. A nézők biztonságérzete is megmaradt, noha egy többszáz kilós állat állt ott egyetlen vezetőszárral a fején, tőlünk egy karnyújtásra; a végleges élményhez pedig javában hozzájárult a jelenléte.

A legutóbbi Zsótér-rendezés, amit láttam, talán az Ódry Színpadon színre vitt Sirálya volt. A szereposztásban és a szerepek elrendezésében igen sok hasonlóságot vélek felfedezni a két előadás közt. A szereptöbbszörözés leginkább az egyetemi vizsgaelőadásokban (ld.: Sirály) bevett szokás, ahol nem kis feladat olyan drámát találni, amiben a nemek és szereplők aránya megfelel az osztály szerkezeti felépítettségének. Zsótér ezt a jó szokását itt is megtartotta: a hét szerepet négy színész játssza. Ez azonban – ugyanúgy, ahogy a vizsgadarabokon – nem okoz zavart; talán csak az első néhány jelenetnél. Aztán minden kitisztul, a nézők észreveszik az árulkodó jeleket (leginkább ruhadarabokat), amikből egyértelműsíthetik, ki kit játszik éppen. Egyetlen színésznőt látunk a színpadon (Trokán Nóra) három szerepben. Másodpercek alatt válik Küpriszből (vagy Afroditéből, hívjuk, ahogy akarjuk) Phaidrává, aztán Artemisszé. Képernyőn többször láttam, és jobban is szeretem őt, mint színpadon, de Zsótér szemmel láthatóan teljes mértékben tisztában van az adottságaival és képességeivel. Ügyesen kezeli Nórát, és ebben az előadásban egészen megkedveltem. A másik „polihisztor” ebben a darabban Kristán Attila, aki hol Phaidra dajkája, hol Hippolütosz szolgája. Egyértelműen ő hozza az előadásba a komikus elemeket, amik nagyon jó arányban vannak az alapvető, istentelen tragédiával. Itt húznám meg a másik párhuzamot az egyetemi Csehov-előadással. A gender-kérdés – ami Zsótérnál igazából nem is kérdés. Vagyis egyszerűen nem létezik. Nem érdekli. Tojik rá. Az Sirályban számos fiú játszott női szerepeket, de ezt betudtam a ténynek, hogy az osztály 11 fiúból és összesen 3 lányból állt. A Hippolütoszt látva azonban elgondolkoztam azon, hogy valószínűleg abban is volt tudatosság. Sőt. Itt Kristán az alapvetően odakomponált komikumra még rátett egy lapáttal, ugyanis néhány héttel ezelőtt megsérült az egyik lába. Gyógyulgat, már egészen jól mozog, de mankókat még mindig kell használnia, ezt pedig – választás nem igen volt, azt hiszem – Zsótér zseniálisan beleépítette a darabba. Ahogy a dajka/szolgáló esetlenül biceg, a betegségről poénkodik, a mankóit erre-arra használja, valami hihetetlen. Csak remélni tudom, hogy Attila felépülése után is megtartják ezt a koncepciót. Ami az elejétől fogva megmosolyogtatott, az a kórus volt. Mátyássy Bence és két gyermeke (Mátyássy Kála Cecília és Mátyássy Bátor László) voltak az antik drámákból jól ismert kulcsszereplők: a kar, akit régebben angyalok képében vittek színre. Ez még annál is aranyosabb megoldás volt: a három „angyalka” bejött az előadás elején, és egészen a végéig a színen voltak. A nagyfiú nagyon ügyesen bírta, a szövegeit is tündérien, hibátlanul elmondta. A pici lánynál voltak olyan pillanatok, mikor szemmel láthatóan megelégelte a sarokban ülős rajzolgatást (mert ez volt közben az elfoglaltságuk), és hisztire nyúlt a szája. A legnagyobb meglepetésemre azonban az apukája a másodperc töredéke alatt megnyugtatta, és folytatódott úgy a darab, ahogy kellett. A kis törpökkel (angyalkákkal, tündérkékkel stb.) ellenpólusa Trill Zsolt volt. Thészeuszként szétszedte a Kaszás Attila termet. Az öblös hangjával, a kiáltásaival az egész színháztermet körbejárta a fiára szigorúan lesújtó apa atmoszférája. Én is megrettentem tőle, nem szívesen lettem volna a fia helyében. Ifj. Vidnyánszky Attila épp oly heves Hippolütosz volt, mint amilyennek egy ilyen apa mellett lennie kell. Egyikőjük sem játszotta túl a másikat; a hevességük, az energiáik együtt még drasztikusabb hatást értek el a nézőkön, mint külön-külön.

A Hippolütoszt játszó színésznek sosincs könnyű dolga, mert „kétszer kell meghalnia”. Hogy mire gondolok? Az elnyújtott haláljelenetre, amit színre lehet vinni giccsesen, eltúlozva, vagy éppen le lehet tudni egy „Jaj, meghalt!”-tal és egy, a takarásból jövő sikoltással. A tragédiáknál mindig tartok kicsit a befejezéstől, mert a halál leírva szép és hatásos, na de azt színre vinni úgy, hogy ne legyen gagyi, de csicsás sem… Kevés olyan előadást láttam, aminek a vége ennyire tetszett. Az érzelmeket csak fokozza címszereplőnk haldoklásának két állomása: a megbocsátást hozó Artemisz megjelenése, és a Thészeusz karjaiban történő végleges halál. A Trokán Nóra szájából elhangzó görög ének elhiteti velünk, hogy tényleg Artemisz istennő siratja az érte rajongó halandóját. Ami viszont a (hab a tortán) cseresznye a tejszínhabon, az Hippolütosz tényleges halála. A jelenet visszarepít minket az ókorba: az egész színpadon úrrá lesz a sötétség, csak Thészeuszt látjuk, karjában a haldokló fiával. Ahogy gyengéden mozgatja Hippolütosz testét, egyszerre a Pietá jut eszünkbe: mintha Jézust és az őt gyászoló Máriát látnánk a színpad közepén. A katarzis-élményt egész biztosan ez hozza, méghozzá nem is akármilyet.

Egy nagyon nem könnyű antik görög drámát úgy megrendezni, hogy ne legyen „egyetemistás” elég nehéz. Ahogy látjuk, Zsótérnak ez mégsem volt kihívás. A szöveget ugyan nem tudnám visszamondani (egy mondat sem ragadt meg annyira a fejemben), meg antik dráma lévén meglehetősen kusza is a történet, de az élmény, az száz százalékos. Ahogy az előadás végén a fények kihunynak, egyedül Zeusz mindent látó szeme figyeli, ahogy Hippolütosz – és vele az emberi jóság, és minden tisztalelkű ember – átúszik a túlvilágra.  

Fotó: Nemzeti Színház

Pálla Orsi