"A földön én ilyen sorsot találtam: Örökké súgtam, s mindig hátul álltam." - Cyrano de Bergerac

Edmond Rostand a XIX. század legvégén megírt színműve, az eredetileg ötfelvonásos Cyrano de Bergerac fontos eleme az egyetemes drámairodalomnak, ugyanakkor a magyarországi színházak meglehetősen csínján bánnak a darabbal. Például Csehov Sirályával ellentétben (amit évadonként legalább kétszer mutatnak be az országban), a Cyrano-t hatalmas időközökkel mutatják be a bátrabb teátrumok (1952: Vígszínház, 1985: Madách Színház, 1991: Móricz Zsigmond Színház, 2009: Magyar Színház, 2016: Nemzeti Színház).

1.jpgAz első és legszembetűnőbb különbség az eddig színpadra vitt, valamint filmvászonra álmodott (1987: Roxanne, 1990: Cyrano de Bergerac) alkotások és az új, Nemzeti Színházas feldolgozás közt minden bizonnyal Cyrano orrának nagysága. Az egész dráma központjában álló konfliktus és beteljesületlen szerelmi szál legfőbb mozgatórugója a hatalmas orr és rút arc, amivel főszereplőnk meg lett áldva – na de nem a Nemzeti Színház-féle előadásban! Fehér Tibor Cyrano-ja szöges ellentéte az eddig ismert alakoknak: fiatal, szép arcú, energikus és felettébb átlagos az orra mérete. Emellett azért a darab elején egy commedia dell'arte-t idéző maszkban jelenik meg a főhős, amit néhány perc után jelentőségteljesen elhajít. Ezzel mindenki tudatosította magában, hogy ő Cyrano, nagy az orra, és ezt el kell fogadni.

2.jpg

A dráma másik kiemelkedően fontos férfialakja a Farkas Dénes által alakított Christian. A kezdetekben csak jelentéktelen figuraként lép színre, akit kizárólag a szép arca miatt szeret mind Roxane, mind a közönség, hiszen a lelke üres – ennek az űrnek a betöltésére kéri meg Cyrano-t, hogy aztán így nyerjék el a vágyott nő kegyeit. Később azonban Cyrano-val egy szintre emelkedik, egyenrangú (vetély)társakként fejezik be az előadást. Az elején önző alakból aztán önmagát feláldozó, „testvérét” segítő bajtárssá avanzsál, így Christiant nem lehet nem szeretni.

3.jpg

David Doiashvili rendezésében hatalmas szerepet kapott Roxane. Vagyis Roxane-ok. A grúz rendező elképzelése szerint nem volt elég egy Roxane, így lett inkább öt. Ez a megoldás megtévesztő is lehetne, ám egyrészt az előadás során szépen lassan világossá válik e döntés miértje, másrészt nem lehet nem érteni, hisz mind a négy Roxane (az utolsó kivételével) egymásnak kiköpött mása. Meglepően jó látni, ahogy a nő, életének különböző szakaszaiban folyamatosan változik. Az előadás elején a cserfes, fülig szerelmes és szeretetre éhes Roxane-t Mikecz Estilla alakítja, akitől aztán Ács Eszter veszi át a szerepet, aki a teljes mértékben megváltozott, abszolút kiszolgáltatott, ám érett és megfontolt nőt játssza. Söptei Andrea jelenik meg, mint harmadik Roxane, aki csak arra vágyik, hogy a szeretett férfi szavakba öntse iránta érzett szerelmét, de aztán maga is összezavarodik (két) szerelmének beszéde hallatán. A második felvonásban már Nagy-Kálózy Eszter testesíti meg Roxane-t, aki szerelméért a saját életét is kockára tenné. Az utolsó részben Udvaros Dorottya tűnik fel tolószékben, mint az idős, majdhogynem teljesen bolond Roxane, akit felemésztett Christian halála, ám ereklyeként őrzi az ominózus búcsúlevelét.

4.jpg

A Nemzeti Színház méreténél fogva is sok technikai trükköt képes kivitelezni a színpadon, az egész mozgatható, így hihetetlen formát tud ölteni: az előző pillanatban még lépcsősorként funkcionáló emelvényekből hamar lesz a színpad közepén egyetlen asztal. Az elképesztően impozáns látvány meghatározó része a Cyrano előadásnak, és ennél fogva díszlet sem kellett túl sok. A középen elhelyezett kétoldalú válaszfal, öt üvegablakkal tökéletesen fejezte ki hol a cukrászdát, hol a hajót, hol a kórtermet. A látványt csak fokozta a hatalmas fehér lepel, ami egyszerre szimbolizálta a vizet és az elrejtőzést. A minimális díszlet mellett a jelmezek (jelmez: Bánki Róza) is kis színskálán mozogtak (fekete-szürke-fehér), ami nem vonta el a nézők figyelmét az adott jelenet vagy szereplő fontosabb jellemzőiről, ugyanakkor sok mindent elmondott az azt viselő alakról.

5.jpg

A folyamatosan változó színpadkép lenyűgöző látványa mellett fontos szerepe volt Cyrano megjelenésének, illetve távozásának. Ahogy az előadás elején valószínűtlenül mély és öblös hangon megszólalva, a bugrisokat a színről egy mondattal leparancsolva, angyalként „repül” a színpadra, kellően nagy ember benyomását kelti. A darab keretes szerkezetét pedig az adja, ahogy a végén, utolsó monológja után, vérrel borítva visszaszáll oda, ahonnan az elején jött (a legfelső, leghátsó páholyba). Ez az egész teret kihasználó mozgás az egész előadásra jellemző volt. Az egyik páholyban ott ült Guiche gróf (Olt Tamás), aki épp Roxane-nal (Mikecz Estilla) szelfizett, míg a másik páholyból Christian (Farkas Dénes) legeltette a szemét a lány lábain, aztán a nézőtér sorai közti pilléren egyensúlyozva Ragueneau (Rácz József) jelent meg, míg az egész színházat belengte valami családias légkör, amit a gegekkel teletűzdelt „előjáték” hozott ki az emberből. Ez a brechti elidegenítés ötlet nem rég ütötte fel a fejét újfent a színházban, egyre nagyobb előszeretettel használják mind kőszínházak, mind független társulatok. Egyes esetekben pont emiatt (hogy túl sok van a közönséghez intézett, közvetlen mondókákból, illetve a színpadon történő, szerepből való kilépésből) egy-egy előadás elveszti a színház-jellegét és akármilyen komoly, nevetésre sarkallja az embert – még akkor is, ha nem kellene. Ez esetben a Cyrano-ban megfelelően lett eltalálva az az arány, hogy mikor mennyit beszéljenek a közönséghez, és hogy Fehér Tibor a színpadon mikor legyen „Fehér Tibi, Junior Prima díjas színész”, és mikor legyen Cyrano Savinien Hercules de Bergerac.

6.jpg

Személy szerint, színházban olyan katarzis élményem aligha volt, mint a Cyrano utolsó jelenete alatt és után. A főhős halála egymaga is borzalmas élmény, de az elnyújtott befejező jelenetet nézve, amiben Cyrano a halála előtti utolsó pillanatban sem hajlandó bevallani szerelmét Roxane-nak, még akkor sem, mikor a nő magabiztosan kiáltja: Te voltál! Tizennégy éven át… Te voltál!” csak elpityeredik az ember. Az előadás záró jelenete valójában talán ott kezdődik el, ahol a Notre Dame-i toronyőrhöz, Quasimodo-hoz hasonlóan megdobálják, megalázzák és megsebesítik Cyrano-t, aki ennek ellenére is meglátogatja Roxane-t – úgy, ahogy az elmúlt tizennégy éven keresztül, minden szombaton. Ahogy a jelenetben a szerepek felcserélődnek és Christian adja Cyrano szájába a szavakat, már érezni lehet, hogy közeledünk a végéhez. Amit végtelenül sajnáltam, néztem volna még. Az előadást, Cyrano halála után, Udvaros Dorottya szavai zárják: „Egyszer talált rám a szerelem, és kétszer veszítettem el.”

7.jpg

A Nemzeti Színház Cyrano-ja meghozta a kedvem ahhoz, hogy újraolvassam Rostand művét. A sok tekintetben modern (zenei betétek, kis közjátékok stb.) feldolgozás mindenképp megnézendő, de csak azoknak, akik nem undorodnak a vértől vagy az erőszaktól. Mindenesetre, az este látott Cyrano és az öt Roxane sokáig bolyongtak még a fejemben a színháztól hazafele vezető úton, de még otthon is.

 

Fotó: Nemzeti Színház (Eöri Szabó Zsolt) 

Pálla Orsi