Kíváncsi voltam, milyen lesz a Színház- és Filmművészeti Egyetem jelenleg végzős színész hallgatójával interjúzni. A színpadon látottak alapján tanácstalan voltam: Vajon közvetlen lesz? Vagy azért tartja a távolságot? Mindenesetre meg voltam lepve, hogy szakított rám időt a külsős gyakorlata és a szakdolgozatának írása mellett. Ez már egy jó pont volt. No, meg az is, hogy a megbeszélt időpontban már ott is volt a megbeszélt helyen. A napsütötte Múzeumkertben beszélgettünk erről-arról: zenéről, színházról, családról.
Ami azt illeti, csodálkoztam, hogy ráérsz... Noha már nincsenek az egyetemen óráid, az időd nagy részét kiteszi a külszínházi gyakorlat a Vígszínházban és a Pesti Színházban. Most mégis itt vagy, és nem próbálsz. Hogyhogy?
Most nincs próbafolyamat a színházban, azért nem próbálok. Szünet van. Majd lassan kezdődnek a következő évad bemutatóinak próbái. Két éve vagyok a Vígben, és eddig mindig úgy volt, hogy évad végén elkezdtük próbálni azt, ami a jövő évadban lesz bemutatva. Most is valami olyan fog készülni – amiről még nem beszélhetek –, ami jövőre lesz bemutatva.
A daraboknak, amikben most játszol, java része zenés előadás. Énekelsz, több hangszeren is játszol, és volt zenekarod is… Vagy van?
Van, van. Én viszonylag későn kezdtem el zenélni, 12 éves koromban. Ami azért számít későnek, mert a körülöttem élő emberek, illetve a gyerekkori barátaim már mind játszottak már akkor valamilyen hangszeren. Pomázon van egy zeneiskola, ahova nagyon sokan járnak. Láttam egy előadást anyukámmal a Radnótiban, amiben valaki klarinétozott. És akkor az a hangszer nekem nagyon megtetszett. Mondtam anyukámnak, hogy én olyan hangszeren szeretnék játszani. Nem volt semmi külső kényszer, egyszerűen el akartam kezdeni, akartam abba a zenesulis közösségbe tartozni. Érdekes volt, mert amikor elkezdtem, akkor mégsem mertem abba kapcsolatba lépni az ottani srácokkal… Emlékszem, volt ott egy várakozó (ez volt a neve a szobának), ahova beülhettél az óráid között. És én szeptemberben kezdtem el járni, és az elején nem mertem bemenni ebbe a szobába. Kint ültem a zenesulinál a parkban, amíg vártam az óráimra, aztán mikor elkezdett hideg lenni odakinn, akkor merészkedtem be először a várakozóba. És ott akkor megint nagyon sok barátot szereztem. Mindegy, szóval ott kezdődött a zenélés.
És hol folytatódott?
Hát, aztán bekerültem egy szerb népzenekarba, ahol mindenki váltogatta a hangszereket: tamburáztak, harmonikáztak… Szóval én is elkezdtem tamburázgatni, meg ilyenek, mentem másfajta hangszerek felé is. Aztán gimiben mindenki gitározott, ez volt menő. Én meg nem tudtam gitározni, és akkor gyorsan megtanultam azt is – amennyire lehetett, magamtól. Egy barátom mondta, hogy csináljunk egy zenekart. Én nem akartam, vagyis nem éreztem azt, hogy tudok annyira játszani, hogy ebből zenekar lehessen. Aztán addig győzködött, meg akkor volt egy barátnőm, aki nagyon mondta, hogy csináljam, mert tök jó lesz, amíg egyszer csak azt mondtam, hogy oké. Viszont egy kikötésem volt: én nem akarok olyan zenekart csinálni, aki mások számait játssza. Azt mondtam, hogy csak saját dalokat játsszunk. Mert akkor már voltak olyan ambícióim, hogy így… írogattam dalokat.
„Már” voltak? Még mindig vannak?
Most kevés időm van erre, de egyébként néha, amikor le tudok ülni gitár mellé, akkor pattannak ki dolgok… Na, mindegy. És akkor végül mi elkezdtük a zenekart, és viszonylag hamar sikerünk lett. Emberek elkezdtek járni a koncertjeinkre. Pont, amikor végzősök voltunk, akkor ünnepeltük az egyéves születésnapunkat a Dürer Kertben, ahol már ott volt kétszáz ember. Akik a mi dalainkat énekelték. Tehát, tényleg úgy tűnt, hogy ebből lehet valami. Pont ezen az egyéves szülinapi bulin aztán ott vártunk a backstage-ben a kezdésre, amikor jött a basszusgitárosunknak, Ákosnak egy e-mail a telefonjára. Kiderült, hogy felvették őt Hollandiába egyetemre. Akkor persze ennek nagyon örültünk, de nyilván ott volt a levegőben, hogy akkor ennek most van egy határideje. Hogy egyszer majd ez így nem lesz. És ezután engem meg felvettek a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, ami megint egy olyan jelet mutatott, hogy erre nem lesz idő. Amikor felvettek minket, akkor utána felvitt a társalgóba minket Máté Gábor és Dömötör András, hogy leüljünk beszélni. Ott elmondták, hogy mi vár ránk a következő időkben. Mondták, hogy nem lehet külsős munkákat vállalni, meg, hogy itt leszünk benn az egyetemen… Nekem meg rögtön az volt az első kérdésem, hogy a zenekart megtarthatom-e. Mindkettejük arcán egy ilyen kis baljós mosoly jelent meg, azt mondták: „Nem biztos, hogy lesz rá időd…” és tényleg így lett. Egyáltalán nem volt rá időm, úgyhogy az így most szünetel. Tavalyelőtt, mikor felszabadultak a vasárnapjaink, csináltunk egy bulit az Alcatraz nevű helyen, ami csumára megtelt. Az akkor olyan jó érzés volt, hogy eltelt három év, és még vannak emberek, akik ezt nem felejtették el, akik eljöttek… Aztán nyáron csináltunk még egy bulit, de aztán elkezdődött a gyakorlatom, és már megint egyáltalán nem volt időm. Szóval volt ez a zenekar, nem szűnt meg, de pihentetés alatt van.
Szóval lehet, hogy még visszatértek ehhez? Tervben van?
Szinte biztos vagyok benne, hogy ez még lesz. Csak egyelőre most az életem menete és a ritmusa nem engedi meg nekem, hogy ezzel úgy tudjak foglalkozni, ahogy én szeretnék.
Így, hogy jártál zenesuliba, klarinétozol, gitározol, itt van akkor a zenekarod… Nem hajlottál inkább a zeneiskola irányába? Továbbtanulásnál? Hogy komolyabban foglalkozz a zenével? Miért lett színház?
Nem tudom. Gyerekkoromtól kezdve színész akartam lenni. Nem nagyon volt olyan kitérő, hogy én a zenét, mint hivatást válasszam. Ez inkább valamilyen szenvedély volt. Nyilván voltak ráutaló jelek, hogy valamennyire azért konyítok hozzá, nincs botfülem, meg van ritmusérzékem… De én nem gondoltam úgy, hogy én ebben tudok jó lenni. Azt, hogy én tudok énekelni, azt én sokáig nem is tudtam. De még akkor sem, amikor zenekar volt, pedig én ott énekeltem. Én igazából az egyetem alatt jöttem erre rá, ahol az énekmesterem, Bagó Gizella vezetett rá, hogy nekem ez tényleg megy.
„Gyerekkoromtól kezdve színész akartam lenni.” Akkor B terved sem volt?
Nem volt B tervem. Az egyetemi felvételi harmadrostáján csináltak mindenkiről egy ilyen videót, amin megkérdezték, hogy mit csinálunk, ha nem vesznek fel. Én erre azt mondtam – most néztük vissza ezeket a felvételeket, erre nem is emlékeztem! -, hogy „Elmegyek almát szedni.” Nem is tudtam úgy gondolni erre, hogy lehet ezt úgy csinálni, hogy közben van B terved. Készültem én erre a felvételire gimnáziumban, drámatagozatra jártam, nagyjából tudtam, mennyire kell ezt komolyan venni. Azt hiszem igazán komolyan vettem ezt a felkészülést, és azt éreztem, hogy nem lehet ezt úgy csinálni, hogy arra gondolok, mi mást csinálnék. Csak akkor tudom megcsinálni, ha csak erre gondolok.
Lelkiismeretesen készültél, és fel is vettek. Szuper öt év telt el, de fél lábbal már kinn vagy az egyetemről, sőt. Mennyit tanultál, mennyit kaptál a sulitól?
A Színház- és Filmművészeti Egyetem olyan, hogy annyit tanulsz, amennyit meg szeretnél tanulni. A művészeti iskolákat, szerintem, végig lehet lébecolni úgy, hogy olyan, mintha csinálnál valamit, de közben nem. Ott van a szakma krémje, a legelitebb emberek tanítanak ott, akik azt mondják, hogy „Tessék, itt vagyok én, és annyit veszel el belőlem, amennyit te el akarsz.” Úgy veszem észre magamon a fejlődést, hogy eszembe jutnak olyan gyakorlatok, amiket úgy éreztem, hogy nem tudok megcsinálni, vagy tényleg nem tudtam megcsinálni. De most már úgy gondolok rájuk, hogy már ezer ötletem van, vagy már pontosan tudom, hogy mit kellett volna csinálni ott és akkor. És lehet, hogy nem is baj az, hogy ott és akkor nem tudtam. Kellett az út.
Az egyetemen is voltak vizsgaelőadásaitok, nem is egy. De ott nyilván más a felkészülési folyamat meg a próbafolyamat, az egésznek a menete és a hangulata. Mivel, vagy mennyivel másabb neked?
Nem lehet kvalitásaiban mérni a kettőt. Az egyetemen az van, hogy egy vizsgára készülsz egy egész féléven keresztül. Tehát mondjuk, van olyan, hogy egy jelenetet nyüstölsz négy hónapig, és egyszer mutatod be közönség előtt: a vizsgán. Vagy mondjuk kétszer, mert kétszer megy le a vizsga. Teljesen más a helyi értéke a két dolognak. Itt vannak olyan előadások, amiket a bemutató óta eljátszottunk harmincszor – A Pál utcai fiúkat most már több mint ötvenszer. A Színművészetin nincs ez. Nincs lehetőséged, hogy esetleg vizsgát kijavíts. De igazából a vizsga maga nem is annyira fontos. Nem a vizsga a legfontosabb, hanem az, hogy te hogyan foglalkoztál akár egy tízperces jelenettel mondjuk négy hónapon keresztül. Az út sokkal fontosabb, és azok a tanárok, akik benn ülnek, azok pontosan tudják ezt és ők ezt nézik. Hogy te hogy kezdted el ezt a jelenetet, és most hova jutottál. A színházban a néző nem arra fog gondolni, hogy te a próbafolyamat elején mennyit küszködtél, hanem, hogy ma este mit produkálsz.
Az is más a kettő között, hogy amíg az egyetemen veled egykorúakkal voltál körülvéve, most egy nagyon vegyes színész- és művészgárdával dolgozol. A Liliomfi bemutatója óta eléggé felkapott téma lett az színházi alkotók két (vagy több) generációja között megjelenő különbség. Egyre több előadásban jelenik meg ez a kiválni akarás a ti generációtok részéről, hangsúlyozzák, hogy azért ti már „elüttök” az előzőektől…
A körülmények lettek mások. Az, hogy az előző rendszerben, a rendszerváltás előtt, mindenkinek volt valahol helye, az például nem volt kérdés, hogy lesz e gyakorlatra lehetősége egy főiskolásnak. Nem volt ennyire telített a szakma. Manapság ez nincsen. Van olyan, aki a gyakorlatot sem tudja megkapni, vagy esetleg nincsen lehetősége arra, hogy gyakorlatot szerezzen. Régen ilyen nem volt. A körülmények változtak, és a mi generációnknak, ehhez igazodnia kell. Hogy van olyan, hogy nem kapsz munkát egy kőszínházban, és saját magadnak kell felépíteni mindent, mint egy brandet, mint egy vállalkozást.
És épp ebből születnek a független társulatok, amiből egyre több és több van. Te nem gondolkoztál azon, hogy mi lenne, ha…
Ha nem kőszínházban lennék?
Ha nem kőszínházban lennél.
Engem valójában nem az a kérdés foglalkoztat, hogy kőszínházban vagy független színházban vagyok. Engem az foglalkoztat, hogy jó csapatban, ihletetten dolgozhassak. Ezt a Vígszínházban megtaláltam. Olyan emberekkel dolgozhattam, és olyan munkákon, amik engem érdekeltek, és amikben én jól éreztem magam. Az, hogy ez most kőszínház vagy független színház, az nekem ilyen szempontból egy másodlagos kérdés. Engem az érdekel, hogy azok az emberek, akikkel én együtt vagyok a nap huszonnégy órájában – hiszen nagyon sokszor vagyunk együtt a nap huszonnégy órájában ugyanazokkal az emberekkel a Vígszínházban is –, azok olyanok legyenek, hogy azt érezzem, hogy van egy közös ügyünk. Hogy azt érzem, hogy hasonlóan gondolkodunk arról, hogy mit jelent színházat csinálni. És én ilyen szempontból a Vígben, és a Vígszínház csapatában nem csalódtam. Sok olyan ember, és munka van itt, akiknek, és amiknek én rengeteget köszönhetek. Mondjuk A Pál utcai fiúk, a Haramiák, a Szentivánéji álom, amikről azt gondolom, hogy ritkán jön létre olyan jó hangulatú próbafolyamat, és olyan összetartó közösség, mint ami ezen előadások próbafolyamata alatt létrejött.
Ezt az előadáson érezni is lehet egyébként. A közönség is nagyon jól érzi, hogy szeretitek ezt csinálni, ugyanúgy élvezitek azt a színpadon töltött három órát, mint ők.
Sokan mondják, igen. Amúgy A Pál utcaiban nálunk az is még egy tényező, hogy mi november óta lejátszottunk több mint ötven előadást, ami azért megterhelő. Csomó duplát, általában a havi tíz, az fix. És közben meg az van, hogy olyan jó emberek vannak ott, hogy egyszer csak nem válik teherré. Nyilván vannak fáradtabb napok is, de jó érzés köztük lenni. Ezek között az emberek között. És erre mondom azt, hogy ilyen szempontból nekem ez mindegy, hogy független társulatban vagy kőszínházban van. Ahol ez van, ott nekem jó, ott nekem helyem van.
A Pál utcai is, és a Dzsungel könyve is ifjúsági előadás. Más gyerekeknek játszani, mint felnőtteknek?
Más. Azért más, mert a gyerekekben semmi fajta előítélet nincsen, mármint néha a gyerek azt sem tudja, színház, amit lát. Tehát, ő sokszor azzal sincs tisztában, hogy akik ott állnak, azok színészek, hanem egy az egyben értelmez valamit. És ezért sokkal inkább át tud élni valamit. Pont ezért kockázatosabb terep is. Felnőtt néző előtt lebukni nem annyira súlyos, mint egy gyerek előtt, akinek lehet, hogy ez lesz az első meghatározó élménye a színházról, lehet, hogy az én hanyagságom, vagy épp ihletett állapotom dönti el, hogy ő színház szerető emberré válik e vagy sem. Én valahogy így fogalmaztam meg ezt a gyerekek-felnőttek kérdést. De mindkettőt szeretem.
Vegyük akkor A Pál utcai fiúkat meg a Szentivánéji álmot. Pásztor. Lysander. Két egymástól igen messze álló embertípus. Van olyan, amelyiket jobban szereted?
Nincs. Nincs olyan, hogy valamelyiket kevésbé vagy jobban szeretem. Örülök neki, hogy különböző embereket játszhatok. A színésznek alapvetően meg kell tanulnia szerintem azt, hogy hogyan lehet megszeretni dolgokat. Ha nem szereted amit csinálsz, akkor az nyűg.
Valamelyiket csak közelebb érzed magadhoz, nem?
Mármint Ember Márk, mint személyiség, melyikhez érzi magát közelebb?
Igen.
Hát, a személyiségemhez Lysander közelebb van, mint Pásztor. De ez nem azt jelenti, hogy színészileg az egyiket jobban szeretem, mint a másikat. De ha az a kérdés, hogy én milyen ember vagyok inkább, akkor inkább Lysander vagyok.
Ez érdekes. Pedig Sír Kán is inkább hajaz Pásztorra…
Valahogy megtalálnak ezek a rosszarcú emberek.
Igazából, nagyon nem erre a válaszra számítottam.
Tényleg? Azt gondoltad, hogy hozzám az ilyen keményebb csávók állnak közelebb? (nevet) Hát, nem. Erre abszolút az a válaszom, hogy inkább Lysander vagyok én. Lysanderben sok olyan dolgot ki tudtam játszani magamból, amiket eddig nem. A pályám alatt igazából most először kellett megformálnom szerelmest a színpadon. Nem sokat találkoztam eddig ezzel, mert az osztályomban a tizennégy ember közül nem én jelentettem a szerelmest. Én ott, az osztályban, általában mindig határozott férfiembereket játszottam, mert mindig voltak alkatilag olyanok, akiknek az közelebb volt. De itt, a Vígben én vagyok az egyik legfiatalabb, és ezért erre lehetőség adódott. Sok olyan dolgot kipróbálhattam, és kipróbálhatok a mai napig, amiket idáig nem. Miközben azt érzem, hogy ezek elég erősen bennem vannak. Az ilyen líraibb figurák is.
Most találtam néhány, egy-két évvel ezelőtti vizsgafilmet, amikben benne vagy, és azokban sem játszol kifejezetten szerelmes alakot. Most szerepeltél a #sohavégetnemérős-ben, és hamarosan kijön az Egynyári kaland második évada, meg a Viszkis is. El vagy halmozva filmekkel, nem?
Volt szerencsém a nyáron forgatni, igen. Meg most nyáron volt egy kanadai filmsorozat, abban is volt lehetőségem forgatni pár napot. Az is nagyon érdekes volt: idegen nyelven csinálni végig. Volt egy külön ember, aki csak arra figyelt, hogy az én angolom német náci akcentusú legyen.
Ez tényleg izgalmas lehetett. Bár ami nekem furcsa, hogy kevés színházi alkotó, színész beszél idegen nyelvet. Egyszerűen nem tanulnak más nyelven. A mi generációnkra mondjuk, egyre jobban ráragad az angol legalább…
Igen, de ez nagyon erősen összefügg azzal, hogy milyen a közoktatás nálunk. Hogy mennyire nem fordítanak elég figyelmet a nyelvekre. Én ugye két világba látok bele: belelátok a szerbiai világba és a magyarba is. És azt látom, hogy akik Szerbiából jöttek át Magyarországra (idekényszerültek például a szerbiai háború idején), sokkal jobban beszélték a nyelveket, mint mi. Sokkal fogékonyabbak is voltak rá. Közrejátszik ebben az is, hogy Szerbiában nincs szinkron. Szerbiában a mai napig minden eredeti nyelven megy. Az szerintem nagyon jó, hogy itthon van szinkron, és minőségi szinkron is van. Én nagyon szeretek sorozatokat végignézni, szinkronnal, aztán eredeti nyelven is. Nagyon érdekes. Az viszont biztos, hogy nagyon sokat hozzátesz, ha úgy nő fel valaki, hogy csak eredeti nyelven néz filmeket. Például, amikor 2007-ben Szerbia megvette a Minimaxot, hogy ott is legyen… Náluk effektíve nincs szinkronstúdió, ezért olyan embereket kerestek, akik Magyarországon Szerbül beszélnek, és mondjuk még indíttatásuk is van a színház iránt. Így találták meg a Magyarországi Szerb színházat, ahova nekem erős kötődésem van. Ezért én gyerekként elég sokat szinkronizáltam szerbül. Magyar meséket szinkronizáltam magyarról szerb nyelvre. És az ment le aztán Szerbiában.
Most is, innen majd szinkronizálni mész. Sokat szinkronizálsz amúgy?
Hát, tavaly kezdődött el ez megint, mikor volt egy kurzusunk az egyetemen Aprics Lászlóval, és az óta kezdek így belekóstolgatni komolyabban a szinkronba. Heti kétszer-háromszor biztos járok.
És mit csinálsz? Sorozatot? Filmet?
Ami éppen van. Odamegyek, és akkor általában ott tudom meg.
Nincs állandód?
Volt állandóm, volt az HBO-n egy sorozat, csak ott megöltek. (nevet) Most volt egy mesefilmem, a Minimaxon fog kijönni, Poli a robomobil, amiben én vagyok a dömper, Dömpi. De most azt is már befejeztük, tehát most pont az összes állandó sorozatommal kész vagyok.
Na, szépen elkanyarodtunk a filmtől… Oda visszatérve. Forgattál most egy csomót, élvezted, tetszett… de attól még neked a színház marad az elsődleges?
Hát, engem már gyerekként is nagyon-nagyon érdekelt a színház. Az volt mindig az első. Mondom, gyerekként is színész akartam lenni, de mindig színházban.
Nem volt olyan, hogy te akarsz lenni az új Brad Pitt?
Nem, nem voltak ilyen indíttatásaim. Olyan se volt soha, hogy „Én akarok lenni az új…” Én az Ember Márk akartam lenni.
Amennyire tudom, nem csak te vonzódsz így a színházhoz, hanem a húgod is már afelé kacsintgat. Ilyen beállítottságú a család?
Hát, ő is belekeveredett ebbe a körbe. De az majd eldől. Még nagyon kicsi ahhoz, hogy bármit ki lehessen jelenteni. Anyukám pedagógus, apukám pedig sebész. Gyerekként apámra úgy tekintettem, mint egy szuperhősre. Mármint, volt egyszer például egy baleset. Kocsival mentünk, történt egy motorbaleset, és apám ezt látta. Ránéztem, láttam, ahogy elgondolkozott, hogy mi is legyen. Siettünk valahova, de tényleg, valahova nagyon rohantunk. De tudod, egyszer csak a tudat, meg a hivatása nem engedte, hogy továbbmenjünk, hanem az volt, hogy „Nekem ki kell szállnom, és oda kell mennem”. És odament. És amíg mi ott vártunk a kocsiban, ő olyan állapotba helyezte azt az embert, hogy ne haljon meg, amíg jönnek a mentők. És akkor arra gondoltam, hogy az én apám olyan, mint Superman vagy Pókember, aki ott van, ha kell, és milyen jó lenne nekem is ilyen hősnek lenni. De aztán én nem tudtam volna annyit tanulni, hogy ezt így tudjam csinálni. Szóval egyáltalán nem egy ilyen lázadás volt bennem, engem gyerekkorom óta csak ez érdekelt: a színház.
Fotók: saját
Pálla Orsi
