Hány réteget lehet egy orosz regényről vagy drámáról lehúzni? Rengeteget. Minden kőszínház biztos sikernek veszi, ha egy Csehov, egy Gorkij vagy egy Dosztojevszkij művet tűz műsorra – és ez az előrejelzés általában be is jön. Valami oknál fogva a magyarok (főleg az intellektüelek és azok, akik annak hiszik magukat) meglehetősen kíváncsiak a hitkérdéssel, a művészettel és a szenvedéssel foglalkozó orosz művekre.

Akárhogy is nézzük, a FÜGE szervezésével a MU Színházban helyet kapó Karamazov nem hagyományos előadás. Nagyjából egy évvel ezelőtt alkalmam volt a Radnóti Színházban megnézni az ottani, teljes mértékben kőszínházi, Valló Péter rendezte Karamazov testvérek c. előadást. A szigorú, de a teret kihasználó díszletet abszolút kihasználta a kilenc színész, akik nagyjából az eredeti mű szövegét adták át a nézőknek. Elgondolkodtató és érdekes, ugyanakkor picit hosszú és erőltetett darabról beszélünk. Ezzel szemben itt van nekünk a MU-s Karamazov, ami semmiben nem hasonlít a Radnóti produkciójára például. Adott négy színész, egy kis, fekete színházterem három ajtóval, néhány valódi (és kamu) hangszer, illetve egy jó alaposan átírt orosz regény.

Ebben a változatban nincs minden szerepre külön színész – és ez nem is baj, sőt! Adorjáni Bálint kiválóan játssza Dmitrijt az egész előadás során, hol narrálva az eseményeket, hol résztvevőként. Lazók Mátyás Aljosája alapjában véve humoros karakter, aki hihetetlenül hiteles módon bújik egy pár perc erejéig női szerepbe. Orosz Ákos Ivant játssza, de ő egyben a vizsgálóbíró is. Talán ez a karakter a legkomplexebb, hiszen a kiváló menet közben zajlott szerepváltáson kívül a mű alapvető kérdéseit ő teszi fel, ő válaszolja meg, ő "nyomja a néző arcába". Az imént említett három fiú mellett az öreg Karamazovot játszó Jankovics Péternek sem volt könnyű dolga, ő játszotta ugyanis Szmergyakovot is, szerepből szerepbe váltva. Ez az elképzelés, miszerint kevés színész játszik sok szerepet, már maga kísérleti jellegű színházi produkcióra enged gondolni. Kísérletezésnek végül nem mondanám, de semmiképp sem megszokott színházi élmény. Legalább is nem szokványos Karamazov-élmény.

A minimalista díszlet és a színházterem kis mérete magukban családias hangulatot teremtenek. Fogyókellékek nincsenek, és mindössze néhány szék és egy asztal szolgál díszletként. Ez azonban egyáltalán nem zavaró, és a nézőnek nincs hiányérzete. Ha mégis így volna, vagy netalán tán nem értené, hogy mikor Dmitrij felemeli a (valójában üres) kezét, és belecsap társa kezébe, az nem egy egyszerű pacsit takar, hanem a néhány ezer rubel átadását; ha hiányozna valami a nézőnek, ezt az űrt garantáltan betöltök az elhangzó dalok. Mikor egy adott dialógus vagy esetleg monológ kezdene túl hosszúvá válni, a színészek előszedik a színpadon széthagyott hangszereket (egy gitárt, egy rumbatököt, egy dobként funkcionáló vizeshordót és egy sípot) és rákezdenek egy-egy dalra. Elsőre kicsit életidegennek tűntek a furcsa, komikus hangvételű nóták, amik az előadás szomorkás témájának szöges ellentétei, de a közepe felé már szinte azt várja a néző, mikor zendítenek rá egy újabb számra!

Az előadás hangulata rettentő változó. A komorabb részekkel ellentétben a már említett daloknál legszívesebben sírva nevetne az ember (talán, ha nem lennének annyian a teremben és ha ezzel nem zökkentenénk ki a színészeket), az előadás legelején, az a néhány másodperces – ám egy egész örökkévalóságnak tűnő – csend kicsit feszült hangulatot teremtett, amit aztán a darabot jellemző leheletnyi interaktivitás (a nézők soraiból való beszéd, illetve ki-kiszólás) teljesen eloszlat. Az előadás dinamikája mindenképp érdekes, és ez a verzió semmiképpen sem "hagyományos" feldolgozása a regénynek. A rendező Laboda Kornél és a szöveget átíró Faragó Zsuzsa mellett hatalmas – a megszokottnál is nagyobb – szerepet kaptak a darabban játszó színészek, hiszen ők maguk is részt vettek az előadás létrehozásában. Teljes mértékben ők írták az elhangzó dalokat, valamint egyes színpadi jeleneteket saját maguk dolgoztak ki.

Aki különleges színházi élményt szeretne, az mindenképp látogasson el a MU Színházba, megéri. Ugyan – legnagyobb sajnálatomra – megközelítőleg csupán kéthavonta játsszák az előadást, érdemes rá várni. A délutáni előadás utáni órákban is hangulatos az "Aligátor-kutyám lesz" dalt dudorászva elhagyni a budai színházat, na de még a késő esti előadás után... Garantáltan nem fog kimenni a fejedből hazáig.

Fotók: MU Színház

Pálla Orsi