A Színház- és Filmművészeti Egyetem III., IV., valamint V. évfolyamának hallgatóiból összekovácsolódott kis csapat a tűzzel játszott, mikor úgy döntött, megírja, megrendezi, és előadja az Utolsó estém a Földön című saját színművet.

A dráma rendezését tekintve megkérdőjelezhetetlenül fiatalos és korszerű. A rendező (Olasz Renátó, IV. éves színművész hallgató) a történet középpontjába hét fiatalt helyez, amiből már következtethetünk arra, hogy a színre vitt problémák és kétségek valamelyest a sajátjaik – még akkor is, ha ezeket némileg eltorzítva tárják elénk. Mind a hét karakternek más és más problémákkal kell szembenéznie, mi pedig akaratlanul is megpróbálunk azonosulni legalább az egyikkel. A gondosan megformált szereplőkben a legkülönbözőbb kérdések merülnek fel, amik az előadás végére a néző fejébe is beássák magukat. Vajon jó ez nekem, ahol most vagyok? Akarom én ezt egyáltalán? Felül tudok kerekedni egy nálam erősebb emberen? Tényleg el kell fogadnom a sorsomat, vagy lázadjak ellene? Azonban a rendezés fiatalossága nem csak a néhol burkoltan megfogalmazott filozófiai kérdésekben rejlik, hanem abban is, hogy a színészek – kivétel nélkül – teljes mértékben bejárják a játékteret, a legváratlanabb helyekről tűnnek elő, sőt még táncolnak is!

Mivel az egész előadás egyetemi hallgatók munkája, így a szöveget is az SZFE egy harmadéves dramaturgja, Horváth János Antal írta – a rendezővel együtt. A monológok, és néha a dialógusok hallatán meggyőződésem volt, hogy jól átgondolt, szabályosan összeállított szövegről van szó, ám a párbeszédek nagy része inkább tűnt lazának, majdhogynem improvizáltnak, ami persze nem baj. Ez is hozzátartozik a dráma kettősségéhez, akár csak a humor és a brutalitás furcsa párosa. A beszédben megjelenő káromkodás és az angol szavak, illetve félmondatok annyira a mai fiatalság részei, hogy ezek az elemek egyáltalán nem tűnnek életidegennek. Éppen ellenkezőleg, csak közvetlenebbé és hitelesebbé teszik az egyes szereplők mondandóját. A karakterek nevei önmagukban is sokat elárulnak egy-egy személyről. A történet elindítóját csupán X-ként ismerjük (Patkós Márton); Alexának és Áronnak (Kiss Andrea és Baki Dániel), a – kezdetben – hétköznapi embereknek nem tudjuk a teljes nevét, a többiekkel ellentétben. A fennmaradó négy szereplő (Mészöly Anna, Dóra Béla, Figeczky Bence és Olasz Renátó) teljes neve - Pöttyös Katica, Hódos Levente, Gerőcs Patrik és Lúgos Krisztián - is azt sugallja, hogy ők egy 'bandába' tartoznak.

Az előbb említett kettősség elsősorban a nyers igazságok egyszerű közlése és a darab során a fejét mindig felütő humor ellentétén át érezhető. A legtöbbször szomorú igazság X monológjain keresztül ér el a nézőhöz, amit teljes mértékben komolyan tudnánk – és kellene is – venni, amennyiben a vicces, már-már nevetséges elemek (például a monológ alatt előadott táncjelenet) nem vonnák el róla a figyelmünket. Valójában a nézőn múlik, hogy az adott pillanatban a szórakoztató táncmozdulatokat nézi, vagy inkább a társadalom felépítését elemző monológra koncentrál. A humorral megtűzdelt jelenetek alatt mindvégig egy szigorú társadalomkritika rejtőzik: az embert nem egyszer hasonlítják az állathoz. Minden ember disznó, minden ember valaki más ember tulajdona és sosem vagy a magad ura.

A dráma, ami a díszletet és a kellékeket illeti, igen egyszerű. Két ketrecen kívül gyakorlatilag nincs más díszlet, csak pár apró kellék – főleg az egyes jelmezek kiegészítői. A terem fala előtt körben végighúzott fekete függöny kissé nyomasztó érzéssel tölthet el egyeseket, ám ez nélkülözhetetlen a darab hangulatához. A kontraszt itt is megjelenik: a fekete függöny, és a néha fel-felvillanó színes fények közt. Néhány jelenetnél az alkotók mintha tesztelni akarták volna a nézők ingerküszöbét; ehhez főleg hangos zenei betéteket, villogó fényeket és egyéb váratlan mozdulatokat vetettek be.

Az magától értetődik, hogy a dráma erejéig összeállt csapat jól ismeri egymást, tökéletesen tudnak együttműködni, és mindenki hozzáadott valamit a darabhoz, így a sok kicsiből lett egy nagy. A rengeteg metafora és utalás észrevétele, illetve észben tartása nem könnyű feladat, de az előadás ezek nélkül, kvázi egyszerű történetként is teljesen megállja a helyét. A színre vitt aktuális kérdések és valós problémák magukba szippantják a nézőt, így szerintem arany középút nincs. Valakinek vagy tetszik a darab, vagy nem. A tanulságot pedig mindenki vonja le maga; relatív, hogy ki mit tekint annak. Jelen esetben a lehetőségek tárháza hatalmas. 

Fotók: Bántó Csaba / Utolsó estém a Földön

Pálla Orsi