Eddigi huszonkét évem alatt (na jó, vegyünk ebből mondjuk tizenöt évet, amióta nagyjából fogalmam van a színház szó jelentéséről) hozzászoktam, hogy a katarzis – abban az esetben, ha egyáltalán van – az előadás végén következik be. Esetleg, ha a rendező valamit nagyon jól csinál, lehet a közepén is egy katarzisocska, de az nem az igazi. Olyat viszont még soha nem tapasztaltam, mint Vecsei H. Miklós, a Vígszínház Házi Színpadán játszott Mondjad, Atikám! című önálló estjén. Ezt pedig nem azért (mondom) írom, mert elfogult vagyok, hanem mert tényleg így van. A József Attila-est első percében mellbe vágott a katarzis – attól fogva pedig egy jókora gombóccal a torkomban ültem végig a leheletnyivel több, mint két órás előadást.

A nézőteret teljesen betöltő tömeg (tömegecske? Elvégre mégis csak egy házi színpadról beszélünk.) a Vígszínház negyedik emeletén várakozott a beengedésre. Az ültetők csak néhány perccel a kezdés előtt nyitották ki az ajtókat, mi pedig hangos morajlással özönlöttünk be – mindenki izgatott volt. De mindenekelőtt kíváncsi. Így is percekig tartott az ültetés, hiszen annyian voltunk, hogy a lépcsősorok szélein is ült egy-egy néző. Jó volt látni, hogy ennyien kíváncsiak vagyunk – vagy József Attilára, vagy a Vígszínház fiatal művészére. Amíg az előadás kezdetét vártuk, észrevettem, hogy körülöttem többen is azzal töltik az időt, amivel én – a díszletet méregetik. Nagyjából ez az egyetlen részlete az önálló estnek, ami mellett nem Miklós nevét látjuk a színlapon. A látványterv a húga nevéhez fűződik: Vecsei Kinga Réta álmodta meg a József Attila életének szerény körülményeit tökéletesen reprezentáló szobát. A csekély mennyiségű bútorral (ha egyáltalán a lavór vagy az asztali lámpa nevezhető annak) berendezett lakrész láttán először tartottam tőle, hogy monoton lesz az egész, hogy nem fog történni semmi sem. Ez csak azért fordulhatott elő, mert eddigi élményeim alapján az önálló estekben rengeteg kellékkel, aprósággal játszanak a színészek. Nos, a Mondjad, Atikám! ez alól is kivételt képez. A vaságyat, a mosdót, a konyhát jelző sparheltet és a multifunkciós széket (erről később) a Miklós és ifj. Vidnyánszky Attila által létrehozott Sztalker Csoport díszlet- és bútorműhelye (SUFNI) készítette. Hihetetlen jó és végtelenül precíz munkát végeztek.

Miután részletesen belevéstem az agyamba a díszlet minden egyes szálkáját, elsötétült a nézőtér és megszólalt József Attila. Néhány sort ismételgetett, amíg a hosszú vaksötétből egészen lassan elénk tárult a szobácska, az ágy szélét támasztva pedig a mesélő, vagyis maga a költő. Az egyszerre komoly és komor perceket a kis játékvonat oldotta fel, amely villogva és sípolva robogott el az ágy alatti síneken. Itt már majdnem azt hittem, hogy a csontig hatoló mondatok után megkönnyebbülhetek, de itt jött a katarzis-élmény. Nem tudom szavakba önteni, és talán nem is akarom. Mindenki tapasztalja meg maga. A villanykörte villanása után tehát József Attila otthonába csöppenünk, ahol ő jó mesemondó módjára belekezd a históriájába. Az élettörténet vázolásának két módja van: tematikus vagy kronologikus. József Attila esetében meggyőződésem, hogy a tematikus szemléletmódba maga az alkotó (értsd: kutató, író, előadó) is beleőrült volna, annyira kuszák a szálak – néha elvarratlanak, néha kettészakadnak és más szálakkal fűződnek egybe. Így Miklós is a jól ismert kronologikus megközelítésből kezd neki hazánk egyik legkiemelkedőbb költője életrajzának bemutatásába. Nem rajongok különösebben József Attiláért, őszintén szólva a középiskolai irodalomtudásommal (és némi plusszal) érkeztem a színházba. Az előadás után kellett rádöbbennem, hogy mennyire nem ismerjük (globálisan) hazánk nagy íróinak, költőinek – titkokkal és izgalmakkal teli – életét. A lineárisan elbeszélt történet József Attila gyermekkorától (pontosabban az egész életét meghatározó ominózus veréstől kezdve) egészen haláláig tárja elénk az élettörténetét.

A József Attila-est esetében is – mint ahogy ez jellemző minden monodrámára – elkerülhetetlen az egyfajta „keretek közé szorítás”. Ez itt nem olyan könnyű, hiszen egy komplex, szerteágazó stílusú és érdeklődésű költőről beszélünk. A kiválasztott „körítésen” (muszáj idézőjeleznem, mert ezek egy laikus csúnya szavai) azonban nem lepődtem meg. Na jó, először tágra nyílt szemekkel ültem a székben pár másodpercig, majd végiggondoltam a létjogosultságát és beláttam: ez az, ez kell ide. A következetesen végigmesélt történetet Miklós a Bibliából már jól ismert keresztút tizennégy stációjára osztotta fel. József Attiláról így akarva-akaratlanul is Krisztusra fogunk asszociálni. Ha ez még nem lenne elég, a fényjáték (erről bővebben később) segítségével többször is valamiféle isteni személyként jelenik meg előttünk a költő. Rövid, ám annál tartalmasabb életének a nyilvánvalón (értsd: az istenes versein) kívül is van egy masszív szála, ami még inkább arra sarkall minket, hogy Krisztushoz hasonlítsuk őt. Ez pedig nem más, mint az anyjával való kapcsolata (szeretete, tisztelete, irracionális bűntudata). Verseiben is rengetegszer hasonlítja édesanyját Szűz Máriához és ez a párhuzam a Mondjad, Atikám!-ban még hangsúlyosabb. Az est alkotójának Istenhez fűződő viszonya számomra kísértetiesen hasonlít József Attiláéra: mindketten gyakorta fordulnak Istenhez megoldásért, mindketten istenkeresők. 

Általában a színházban két érzékszervünkön van a hangsúly: a szemünkön és a fülünkön. A hang esetünkben nincs konstans jelen az előadásban – de amikor az alapzajnál kiemelkedőbb szerepet kap, akkor minden más érzékszervet elnyom. Két zenebejátszást hallunk a darab során: mindkettő olyan hangos, hogy szinte a belső szerveimet érzem rezonálni. E mellett leginkább azokat a hangokat, zajokat észleljük, amik a költő elméjéből származnak (értsd: zizegés, rezgés, tompa fehér zaj). A vizuális ingereink azonban végig mozgósítva vannak, hiszen az előadás fontos eleme a fénnyel való játék. A kis színpadot középen egyetlen belógó villanykörte világítja meg, aminek a fényereje szabályozható – hihetetlen dolgokra képes egy ilyen ici-pici tárgy is, főleg, ha jól megfontoltan használják. Ha ez még nem volna elég, ott van az egyik utolsó jelenet, amiben újra teljes sötétség borul a nézőtérre és a színpadra, majd a sarokba húzódott József Attilát látjuk, akinek verejtékes, meggyötört arcát csupán egy asztali lámpa világítja meg. A látás megváltoztathatatlan törvénye: a fény egy a fókusszal.

Ha néhány szóval kellene jellemeznem az előadás jellegét, azt mondanám: intim és valószerű. A stúdió néhány négyzetméteres színpadán történik minden, egy karnyújtásnyira tőlünk: József Attilát előttünk verik meg, az ágyon szeretkezik, kihúzza saját fogát, ott őrül meg és a szemünk láttára kísérli meg öngyilkosságait is. Nagyjából az előadás háromnegyedénél alakul át valami mássá ez az intimitás. Addig szó szerint egy légtérben voltunk a költővel, egész közel éreztük magunkhoz. Az első – bömbölő – zenebejátszás alatt egy maréknyi Vígszínház-dolgozó jelent meg a színpadon és felhúztak elénk egy plexi falat. Mostanáig három okot találtam, amiért zseniális ötlet a hol átlátszó, hol tükrös tákolmány. Egyrészt azt a bizonyos negyedik falat erősíti meg, amit a kortárs színházi előadások igyekeznek lebontani a néző és a játszó között, másrészt ennél fogva az utolsó – az eddiginél is közelibb – élmény még különlegesebbnek hat. A harmadik, nem elhanyagolható célja a műanyag falnak a történetbeli szerepe, hiszen ez a díszletelem hivatott jelképezni pszichológiai kezelésének helyszínét. Egyszerű, de páratlan megoldás. A stúdiószínpadok legnagyobb előnye: a néző és a játszó közti közvetlen kapcsolat kialakulása. Most, hogy az előadást decembertől a Pesti Színházban láthatják a nézők, egyetlen dologtól tartok: a közvetlenség kiiktatásától. Csak ez az intimitás ne vesszen el!

Mindenkinek, akit kicsit is érdekel az irodalom, a költészet, a pszichológia vagy a vallás, annak mindenképpen ajánlatos jegyet váltani a Mondjad, Atikám!-ra – most már a Pesti Színházba. Költőnk halálának 80. évfordulójára méltó előadást hozott létre a Vígszínház fiatal tehetsége. Színészként (A Pál utcai fiúk, Liliomfi, Bűn és bűnhődés), dramaturgként (Liliomfi, Iván, a rettenet, Kinek az ég alatt már senkije sincsen) és rendezőként (Rómeó és Júlia) is rendkívülinek tartom, de az önálló estje, ahol egyszerre tölti be mindhárom szerepet, egyenesen lenyűgöz. Hatalmas, súlyos feladatot vállalt, de a végeredménnyel senkinek sem okozott csalódást. Sőt.

Miklós alázata, valamint elkötelezettsége a színészet és a színház iránt egészen ritka. Ez az előadás pedig annyira a sajátja, hogy szinte teljesen átalakul arra a két órára. A költő vadsága, szenvedélye, kétsége egytől egyig úgy formálódik meg az őt alakító színészben, mintha a sajátja lenne. És ez a mesés dolog a színházban: én elhittem, hogy ő tényleg József Attila.

Fotók: Vígszínház

Pálla Orsi