A színházművészet végtelenül szubjektív terület. Ennél fogva természetesen nem nyilatkozhatok mindenki nevében, de a magam – és közeli környezetem – nevében egészen bizton állíthatom: megérte. Százhuszonkét év hosszú idő, ami rengeteg lehetőséget rejt arra, hogy egy tüzetesen végiggondolt, hibátlan Shakespeare-előadást tegyenek elénk. Na, az Eszenyi Enikő rendezte Hamletet nem illetném a hibátlan jelzővel, azonban az eseményszerűsége és az újdonsága mindenképp székhez szegezte – vagy éppenséggel felállította onnan – a Vígszínház nézőit.

Az előadást látva, némileg felocsúdva belőle, hazafele úton már bele is vetettem magam a szociális média világába: látni akartam a darab nézőkre kifejtett premier hatását. Hamar beláttam, hogy a recepció igen szélsőséges: vagy imádták, vagy nem értették és egyenesen megvetik az új rendezést, de arany középút nincs. A legtöbb vélemény (gondolok itt elsősorban a színház Facebook-oldalára kommentelt rövid hozzászólásokra) a címszereplőt magasztalja, vagy épp kritizálja. Ebben az esetben valóban Hamleten áll vagy bukik az előadás. A Vígszínház esetében azt kell, hogy mondjam, rajta állt – vagyis inkább ő vitte a hátán. Az ifjú Hamlet Ifj. Vidnyánszky Attila első főszerepe a Vígszínházban – és valljuk be, ez nem kis falat. Attila szinte az előadás teljes hosszában a színen van, és bámulatos – néhol életveszélyesnek tűnő – koreográfiákat, tornagyakorlatokat csinál. Ahogy észrevettem, a legtöbb néző ezeket a mozdulatokat nem tudta értelmezni (például, amikor Hamlet felmászik a centrális díszletelemként használt háromszögszínpadra, és arról lelóg, vagy, amikor a hatalmas választófalba vágott ajtónak a mindössze néhány centi széles küszöbéről, másfél méter magasról mondja a monológját). Kékesi Kun Árpád Tükörképek lázadása c. tanulmánykötetében olvastam egy sort, amit szorosan kötök ehhez az előadáshoz: „A Hamlet csupa egy helyben topogás, darab és főhős állandó önrevíziója és önreflexiója.” Szerintem Eszenyi Enikő pont ezt az immobilitást és az ahhoz társuló tenni akarást és bosszúvágyat akarta valahogy szuggesztívabbá és színpadkompatibilissé tenni azzal, hogy Hamlet gyakorlatilag megállás nélkül fel-alá rohangál, ugrál, mászik, fürdik, és a szemünk előtt őrül (nem örül, és nem is az őr ül) meg. Ezzel együtt ezt a fajta (gyors, dinamikus) bolyongást párhuzamosan azonosíthatjuk Hamlet lelki vívódásával is. Az a nem kis (!) fizikai kihívás is figyelemre méltó, amit Attila a színpadon, előttünk „győz le”, de mind e mellé még társul a hihetetlenül erős, meghatározó szellemi jelenléte is. A színház- és performanszművészetben sokat vitatott „hol van a határ színész és szerep közt?” kérdés többször eszembe jutott a három és fél óra alatt. Számos olyan előadást láttam már, ahol a színész átéli a szerepét; olyat, ahol alázattal veszi fel a szerepet; vagy épp olyat, ahol kívülállóként is éreztem, hogy messze áll a játszott karaktertől. De igen kevés olyan előadást láttam, amiben ekkora energiát és ilyen szintű színpadi jelenlétet éreztem. Olyan érzés volt, mintha ifj. Vidnyánszky kiragadott volna a színházi ülésből, és végigráncigált volna az egész cselekményszálon, egy pillanatra sem engedve el a kezem. Az előadás utáni tapsból – és a ruhatár előtt elcsípett beszélgetésfoszlányokból – ítélve ezzel nem voltam egyedül.

Azzal a primitív elgondolással tettem be a lábam a Vígszínházba, hogy Hamletet két módon lehet színre vinni: maradi módon és modernizáltan. Mindkettőnek van előnye és hátránya is, a jó arányt pedig piszok nehéz eltalálni, sok esetben káoszhoz vagy a néző teljes mértékű összezavarodásához is vezethet a régi és az új mértéktelen vegyítése. Ahogy a függöny felment, egyből az volt a benyomásom, hogy újfent egy túlmodernizált rendezést fogok látni (ugyanezt éreztem a Vígszínházban a Szentivánéji álommal kapcsolatban – ott igazam is lett). Hál’Isten azonban most tévedtem: a kezdőkép (szinte mezítelen színpad, néhány üvegajtó, egy emelvény és két mélyedés a színpad orránál) sugallta érzés azonnal elmúlt, mikor elhangzott az első dialógus. Noha Nádasdy Ádám fordítása a legkorszerűbb Shakespeare-fordítás, a Vígszínház valamit az „eredetiből’ is meg akart tartani, így az Arany-fordítást is használja. Természetesen az emberek java része a Hamlet szállóigéit Arany János szavaival megfogalmazva ismeri: „Kizökkent az idő, ó kárhozat!/Hogy én születtem helyre tolni azt.”, „Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.” Arany János fordítása kivételes, de személy szerint jobban örültem volna, ha e mellé az újszerű rendezés mellé kizárólag a Nádasdy-fordítást használják. Az új fordítás egyrészt egészen más fényt vet egy-egy mondatra és szereplőre, másrészt pedig sokkal érthetőbb (és ez nem utolsó szempont, főleg, hogyha egy iskolai osztályról van szó, hiszen rengeteg gimnázium hozza és fogja is hozni a diákjait az előadásra). Az eredeti szövegből irdatlan mennyiséget húztak (ami teljesen rendben van, hiszen hatalmas anyagról beszélünk), és a kiesett részek helyére egy-egy új monológot vagy párbeszédet illesztettek be. Ilyen változtatásnak számít a Hamlet monológjának helyére beszúrt József Attila vers (Levegőt!), amit Hajduk Károly egészen kivételesen szavalt. A vers záró sorait néhány másodperc síri csend követte, majd egy szinte ösztönös tapsáradat. Ez a versbetét érdekes megoldás volt, viszont a miértjére egyelőre nem találtam meg a választ.

A Hamlet dramaturgiájából eredő hullámzó dinamika egyenesen igényli a zenei betéteket (amiket Orosz Ákos és a Vígszínházban gyakorlatukat végző színésztanoncok előadásában hallhatunk), egy-egy hosszabb monológ után pedig jólesik az embernek, ha valami olyan újdonságot lát a színpadon, mint pl. a folyónak helyt adó süllyedő, tele vízzel. Ezt a tempót és dinamikát segítette az első felvonás utolsó jelenete: az előadás az előadásban. Claudius nagy leleplezése volt az a pont, ahol a Vígszínház egyes nézői résztvevővé válhattak. Az interaktivitás egyre népszerűbb lesz a színház világában, ám nem mindenhol működik. Ez persze függ az előadás jellegétől, a nézők hozzáállásától, a színészektől, és nem utolsó sorban a játszóhelytől is. Kicsit kételkedtem a dolog sikerében (csupán azért írok rébuszokban, mert nem szeretném „lelőni a poént” azoknak, akik nem látták az előadást), de ahogy megláttam Hamlet – ugyanis, amikor Attila a színpadot fizikailag ugyan elhagyta, a szerepet vitte magával – lelkesedését, sejtettem, hogy nem lesz fennakadás. Azért is volt félő, mert a Vígszínház nézőtere hatalmas, a színpad szintúgy – ez pedig visszatarthatja a nézőket az alkotóvá válástól. Vagyis visszatarthatta volna, de a színházlátogatók szerencsére annyira partnerek voltak ebben, hogy az előadás ritmusa szinte meg sem szakadt.

A címszereplő fiatalt már agyondicsértem (hozzáteszem: jogosan), de nem maradhatnak el a többiek sem. Az eddigi elképzeléseimtől teljesen eltérő karaktereket láttam a Vígszínházban – szinte kivétel nélkül mindenkire rácsodálkoztam. Hegedűs D. Géza egy számomra egészen új Claudiust formált meg a színpadon: nem egy ereje teljében lévő, akaratát minden áron véghez vivő trónbitorlót láttam, hanem egy végtelenül alantas királygyilkost, akiben az előadás végére testet öltött a lemondás és a beletörődés. Börcsök Enikő Gertudját sem ilyennek képzeltem eddig, de az előadás után más testben magam elé sem tudom képzelni. Hogy mit láttam benne? Egy hihetetlen energiákkal rendelkező, fiatalos, gyönyörű feleséget, özvegyasszonyt, anyát (nem véletlen a sorrend). Gertrud pandanja a történetben Polonius (Fesztbaum Béla), akinek élete többek közt a nyájasságából adódóan sajnos egészen csúnya véget ér. Egy – láthatóan pici – különbség van az özvegyasszony és a gyermekeit egyedül nevelő úr közt: mégpedig hogy ő elsősorban apa, aztán szerető. Azért kicsit morcos vagyok, amiért a rendezőasszony a Hamlet két leghálásabb szereplőjének történetét ilyen rövidre zárta: szinte alig láthattuk a színpadon a Rosencrantz (Csapó Attila) – Guildenstern (Zoltán Áron) párost. Nekem egyébként is kedvenceim közé tartozik a két lökött fiatal, de a Vígszínház színlapján olvasható rövid szöveg („…Hamlet, Horatio, Laertes, Rosencrantz, Guildenstern és Fortinbras. Egy generáció. Fiatalok. Külföldi egyetemen tanulnak, egyszerre lépnek ki az életbe, azonban más-más sors jut nekik. De nemcsak a saját, hanem apáik sorsát is cipelniük kell. Ki, hova, merre jut az úton? Erre a kérdésre is keresi a választ az előadás.”) is azt sugallta, hogy nagyobb hangsúly lesz rajtuk. Ez sajnos nem így lett, de annyi baj legyen. Király Dániel Horatioként hihetetlen jól terelgeti és támogatja Hamletet egészen a végsőkig. Orosz Ákos egy kellően agresszív és bosszúvágyó képet tár elénk Laertesről, akinek szívét fűti a húga (Réti Nóta) iránti szeretet. Ez a szeretet, a benne rejtőzködő kegyetlenség és a harcvágy vezet el minket az előadás utolsó jelenetéhez: a párbajhoz. Nem tudom, hogy miből adódott, de a nagy négyes haláljelenet nekem túl sok volt. Vagy túl kevés? Gertrud szó szerinti lecsúszása, Laertes hangos szenvedéssel teli nyögései, Claudius utolsó felkiáltása, valamint Hamlet hirtelen „feltámadása” (kicsit bénácska) érdekes befejezést kölcsönzött ennek az önmagában szerintem csúcs előadásnak.

Aki Shakespeare terén, vagy csupán a Hamlet terén újat szeretne látni, az mindenképpen szedje a cókmókját, és irány a Vígszínház! Alapjába véve nem extravagáns előadás: a vizualitással csak bizonyos kereteken belül játszadozik, a különböző médiumokat ügyesen keveri (például videokamera és kivetítő használata), ugyanakkor van benne valami plusz, ami magával ragadja a nézőt. Ebben nyilvánvalóan nem kis szerepe van az ifjú Hamletnek, akinek a flow-ja folyamatosan tolja előre az előadást. Érdekes még megjegyezni azt az apró változtatást, hogy Eszenyi Enikő valami oknál fogva úgy érezte, hogy Fortinbrast nőként kell megjelenítenie. Ez az újítás egész vitákat robbanthatna ki a feminizmusról és a mostanában igen „trendi” gender-témáról, de ebbe most nem kezdenék bele. Aki úgy gondolja, nézze meg az előadást, és agyaljon ezen ő maga! (Aztán ossza meg velem a teóriájának eredményét! Az ezzel kapcsolatos megjegyzéseket, gondolatokat nagyon is szívesen fogadom!)

Fotó: Vígszínház

Pálla Orsi