Egy év után végre újra visszatérhettem a három Veszprém megyei falucskába. Kicsit féltem, hogy a tavalyi fesztivállal túl magasra tettem a mércét, mert hihetetlen jó volt minden: a hangulat, a programok, a társaság. Hál’Isten ez a félelmem nem igazolódott be, az idei tíz nap is épp oly élménydús és fergeteges volt, mint az előző évben. A kreatív kézműves foglalkozások és a neves együttesek koncertjei ellenére számomra idén is meglepő módon a színházé volt a főszerep, így a tíz napra kereken tíz színházi előadás jutott. Volt, amit végignéztem – és még néztem is volna loopolva akár egy napon át –, volt, amit már láttam, de ennek ellenére újranéztem, és volt, amit sajnos otthagytam.

Az úgynevezett "Völgy-mood" - Fotó: Művészetek Völgye

Ebben az évben is önkénteskedni mentem le a fesztiválra, de ez cseppet sem vont le az élmény értékéből, sőt! Minden előadást meg tudtam nézni, amit terveztem. Az utam már a legelső nap a Fidelio Színpad felé vezetett, ahol Pálos Hanna és Nagy Ervin játszották a Katona József Színház Lélegezz című előadását. Olvastam már róla, hallottam már róla, de így is meglepett. Elgondolkodtató előadást láttunk a dörögdi faluház színpadán. Az előadás hihetetlen egyszerű alapokon nyugodott: minimális kellékek (talán egy üveg bor volt összvissz a színészeknél, más nem is), gyakorlatilag nulla díszlet (na jó, egy pad azért le volt téve középre), a színpad körül fekete függöny. A két színész végtelenül hitelesen tárta elénk, hogy virágzik ki és hogy ér véget egy kapcsolat. Ha úgy nézzük, a darab egyetlen mindennapi kérdést feszeget: a gyerekvállalás vajon összeköt-e minket vagy inkább elszakít egymástól? Ezt mégis olyan köntösbe bújtatja, hogy millió másik kérdés merül fel az előadás közben a nézőben. Ennél a szűk másfél órás darabnál messze nem az akció, a cselekmény a lényeg (noha láttunk benne azt is), itt egyértelműen a megírt szövegé (dramaturg: Török Tamara) és a mondanivalóé a főszerep.

Pálos Hanna és Nagy Ervin, Lélegezz - Fotó: Művészetek Völgye

A következő napon elég volt hét óra előtt picivel lesétálni a kempingünk utcájának végéig az SZFE Globe-hoz. Idén a Színház- és Filmművészeti Egyetem a Shakespeare-korabeli angol színházat igyekezett a Völgybe hozni a maga hatalmas köralakú monstrum faépítményével. Kívülről-belülről lenyűgöző látvány volt, viszont az emeleti helyekről nem mindig lehetett látni az aktuális előadást… Mindenki oda meg vissza volt, hogy milyen csudajó épületet húzott fel magának az SZFE, de én személy szerint sokkal jobban szerettem az egyetem tavalyi saját udvarát. Ott az előadás előtt és után ki lehetett ülni egy sörre vagy egy limonádéra – ráadásul isteni volt a kávéjuk! Ezzel szemben idén egy udvart (jó, hatalmas udvart, de akkor is) kapott az egyetem, illetve a Nemzeti Színház. Lényeg a lényeg: az SZFE másodéves osztályának Shakespeare-előadása, az Ahogy tetszik (rendező: ifj. Vidnyánszky Attila) igen csak szélsőséges érzéseket váltott ki a nézőkből. Az előadás második felvonására a nézői létszám nagyjából megfeleződött. De nekünk, akik maradtunk, bejött ez a kissé elvont, modernizált átirat. Mivel viszonylag fiatal osztályról beszélünk, természetes, hogy nincsenek még annyira összeszokva, mint például az egyel vagy kettővel felettük járók. Ez az érzés a darabot nézve néha-néha belém nyilallt, de ez így van rendjén. Az alkotópáros (Vecsei H. Miklós – ifj. Vidnyánszky Attila) irdatlan mennyiséget húztak az eredeti szövegből, ami kifejezetten jót tett az előadásnak, de aki nem ismeri az alaptörténetet, nem biztos, hogy megértette, mi is történt a színpadon. A modernizálás, a Star Wars-idézetek, a rengeteg zenei betét meglehet, hogy összezavarta a nézők egy részét. Azt viszont meg kell hagyni, hogy nagyon jól kihasználták a Globe adta lehetőségeket: a hatalmas, elhúzható pajta-ajtót és a szabad teret.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem másodéves osztálya, Ahogy tetszik - Fotó: SZFE

Amennyire a másodéves osztály még nem érett össze, a most diplomázott Máté Gábor-osztály annál inkább egy összeszokott csapat érzetét keltette. A Kocsis Gergely rendezte előadás, a Válogatás címet viseli, és egy 70-es években játszódó dokumentumfilmre alapul. Noha az előadást már láttam az Ódry Színpadon, nem volt kérdés, hogy ott is megnézem – az ötödéves osztály ezt a vizsgaelőadást akkor játszotta utoljára. A szocializmus társadalmára reflektáló darab kellően ironikus és humoros mázat vont az amúgy komoly mondanivaló köré. A hatalom firtatása, a fiatalok helykeresése (ami máig örök téma, főleg a színpadon) és a szülői viszony kérdése mind szép sorjában tárul elénk néhány frissen diplomázott színművész, és színművésznő előadásában. Talán azt szerettem legjobban a Válogatásban, hogy egyik színész sem olyan szerepet kapott, amikben eddig láttam őket. Saját maguk szöges ellentétei voltak. Ezt az előadást nem lehetett nem szeretni (gondoljunk csak Papp Endre KISZ-titkárának bárgyú mosolyára és kávéscsésze-kocogtatására, Waskovics Andrea Zsuzsájának végtelen naivitására, vagy Gyöngyösi Zoltán Rigó elvtársának mogorva tekintetére).

Gyöngyösi Zoltán, Osváth Judit, Baki Dániel, Papp Endre és Waskovics Andrea, Válogatás - Fotó: SZFE

A Kaposvári Egyetem Uray-osztályának Rómeó és Júlia előadása tavaly is lenyűgözött, de idén sem akartam magam megfosztani az élménytől, így a Válogatás után nem mentem messzire, csak átsétáltam a réten a Nemzeti Szín-Térre. Ugyanarra az előadásra számítottam, de legnagyobb meglepetésemre nem volt igazam. Magabiztosan sétáltam a nézőtérre, és foglaltam helyet, mert tudtam, mire kell számítsak, hogyan fogják irányítgatni a nézőket ide-oda. Hát nem! Alig hogy leültem, az egyik hallgató már fel is hívta a figyelmünket, hogy arrébb kéne fáradni a Nemzeti színpada és a Globe közti szénabálákhoz. Az osztály az SZFE Globe lépcsőjén énekelte el az előadást felvezető dalt (ami egyébként zseniális!), majd az első néhány jelenet a szénabálákon játszódott. Csak tátott szájjal néztem, ahogy a színészhallgatók fel-le ugrálnak a másfél méter magas bálákról, és rohangálnak körbe-körbe. A felvezetés után visszaültünk a rombuszban elhelyezett nézőtéri székekre, és megnéztük az első felvonást. Nem csak az elrendezésen változtattak az alkotók (újfent a Vecsei – Vidnyánszky alkotópárosról beszélünk), hanem a szövegen is. Több helyen feltűnt az átírás, ami itt is csak jót tett az előadásnak. A második felvonás sem úgy zajlott, mint tavaly – talán azért is, mert a rendelkezésre álló dombocska az előző napi eső után meglehetősen csúszott. Most nem a nézők másztak a dombra, és nézték a túloldalon játszódó előadást, hanem a színészek másztak a dombra, mi pedig maradtunk a domb alján. Most nem mi csúszkáltunk a harmatos füvön és a sárban, hanem a hallgatók. Kifejezetten a szívembe zártam ezt az osztályt – és nem csak azért, mert állják a kihívásokat, hanem mert pöpec előadást raktak össze. Megint.

Helvaci Ersan Dávid és Mészáros Martin, Rómeó és Júlia a Nemzeti Színházban - Fotó: Nemzeti Színház

A fesztivál alatt látott előadások közül egyértelműen megtaláltam a kedvencem. Fülledt, vihar előtti bódító meleg volt Dörögdön, de ettől függetlenül kígyózó sor állt az SZFE Globe előtt, némely ember kezében sorszámmal várakozott, mások számért ácsingóztak sorba – hogy biztosan beférjenek. A programfüzetet lapozgatva nem volt meglepő, hogy ennyien eljöttek megnézni a hat végzős színész által színpadra vitt darabot, a Férfiak, nők és férfiak-at. Nem csak azért lettünk ennyien a réten, mert az ember szemét rögtön kiszúrta a „húzónév” (Olasz Renátó), hanem mert a rövid leírás elolvasása után arra jutott a kedves érdeklődő, hogy ez bizony egy kétórás előadás lesz egy egyszerű, ámde közkedvelt témáról: a szexről. Már a darab felkonferálását megmosolyogtam: két végzős színészhallgató (Dér Zsolt és Medveczky Balázs) tereltek be minket a favityillóba, akik elmondták, noha ők nem játszanak az előadásban, nagyon jó lesz. Reméltem, hogy igazuk lesz, mivel nem nagy elvárásokkal érkeztem oda. Pestiként ezt az előadást is volt szerencsém megnézni az Ódry Színpad padlásán, és valahogy nem nyerte el a tetszésemet. Nem volt rossz, de különösebben meg sem maradt a fejemben. Valamiért aztán mégis itt kötöttem ki: a Globe-ban, az előadás kezdetére várva. Milyen jól is tettem! A nyomasztó környezet, amit a padlás sötét falai okoztak itt a pajtában teljesen eltűnt. Azt pedig, ami nem tetszett a darabban – nevezetesen a legvége, ahol is egy burkolt nemi erőszak szemtanúi lehettünk – az alkotók (feltételezem, hogy a játszó színészekről, illetve a dramaturgról van itt szó) átírták. A sokkoló zárójelenet felváltotta egy hihetetlenül kreatív módon kitalált, az eddiginél is helytállóbb végjelenet. Ahelyett, hogy az egyetlen női szereplőt hozzászigszalagozták volna az asztalhoz, majd felborították volna azt (mint ahogy az eredetileg szerepelt az előadásban), itt kihasználták a Globe adta lehetőségeket, és a pajta hátsó ajtaja egyszer csak kinyílt. Megerőszakolás helyett csak azt láttuk, ahogy a fiúk betuszkolják a lányt egy autó csomagtartójába, majd mind beülnek és elhajtanak a rét végéhez. Ezt a katartzis érzést csak tetézte, hogy az eső is akkor kezdett rá. Mintha így lett volna megírva. Egyszerűen imádtam. És a tapsviharból ítélve nem csak én.

Olasz Renátó, Waskovics Andrea és Figeczky Bence, Férfiak, nők és férfiak - Fotó: SZFE

Következő este, a megszokott módon ismét váltottam: budapesti színészhallgatók után a kaposvári színészhallgatók előadásának szavaztam bizalmat. Amennyire imádtam az Uray-osztály Rómeó és Júliáját, annyira csalódtam az általuk színre vitt Ördögűzőkben. Arthur Miller drámája magában is nagy falat, főleg egy prózai színészosztálynak. Mentségükre legyen szólva, valószínűleg a saját hibámból nem tudtam értékelni az előadást, hiszen a megszokottnál is fáradtabban huppantam le a Nemzeti Szín-Tér egyik nézőtéri székébe. Emellett még hideg is volt – na jó, ez volt a legnagyobb baj. Nem csak hideg volt, majdhogynem fagy volt! Ezzel önmagában nem lett volna probléma, de a színpadon látottak nem tudták olyan szinten lekötni a figyelmemet, hogy ne jusson folyamatosan eszembe az, hogy menten odafagyok a székbe. A történet meglehetősen lassan indult be, és túl sok szöveg maradt meg az eredeti drámából, így nem feltétlenül volt izgalmas, amit hallok és látok. A budapestiek Ahogy tetszik-jében azt nehezményeztem, hogy túlságosan modern. Na most, a kaposváriak Ördögűzők-jével az volt a problémám, hogy túlságosan maradi volt. Nem szeretnék rossz véleményt mondani az előadásról, így, hogy nem néztem végig. Nem az osztály hibája, és nem is az előadásé, hogy visszavacogtam a kempingbe. Csontig hatoló hideg volt, én meg álmos voltam.

Uray-osztály, Ördögűzők - Fotó: Baranyai Ádám

Egy-két nap kimaradtával újfent a Fidelio Színpadhoz vezetett az utam. Dél körül már jártam ott, és mosolyogva ücsörögtem néhány percet a nézőtéren. Nagy Dániel Viktor volt az aznapi „vendég” a Fidelionál, egymás után játszotta a Leszámolás velem című monodrámáját, illetve A nyíló combok erdein túl című előadását. Ez utóbbira próbált délben. Öröm volt nézni és hallgatni, ahogy a színpad szélén ült, lábát lógatva, gitározgatva, énekelgetve. Délután hát visszamentem, és hatalmas lelkesedéssel foglaltam helyet a második sorban. A díszlet és a kellékek megegyeztek az előadás eredeti (Jurányis) verziójában látottakkal – legalább is, amennyire a képekből meg tudtam állapítani. Vártam már az előadást, olvastam is róla, de ugyanúgy, ahogy az első napi produkcióval voltam, úgy voltam ezzel is. Meglepett és elgondolkodtatott. A meleg fiú története, meleggé válása, másságának felvállalása sokkal durvább és leplezetlenebb formában jutott el hozzánk, nézőkhöz. Egy-két jelenetnél szó szerint fogtam a fejemet, és magamban imádkoztam, hogy legyen már vége (például mikor elmesélte az első együttlétét egy fiúval), néhánynál viszont kifejezetten érdeklődve hallgattam az adott történetet. Komoly előadás, durva mondandóval, mindenféle körítés nélkül.

Nagy Dániel Viktor, Leszámolás velem - Fotó: NDV

Az igazat megvallva a tíz fesztiválelőadás közé besoroltam egyet, amit nem is láttam. A Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves osztályának Mágnás Miskája viszont megér egy misét. Ahogy átlapoztam a programfüzetet, és megláttam az előadás címét azonnal eszembe jutott egy tavalyi, talán májusi este. Az Úri Muriban ültünk – valami születésnapot ünnepelhettünk –, mikor megjelent az akkor még másodéves Szalay Bence, és odaverődött a már ott ücsörgő osztálytársaihoz. Arról kezdtek beszélni, milyen fáradtak, mert a Mágnás Miskát próbálják. Azóta terveztem megnézni az előadást, de sajnos újfent másmerre mentem helyette. Ezzel pedig lecsúsztam róla, mert ott, a Völgyben játszották utoljára. Azért azzal nyugtatom maga, hogy nem teljesen maradtam le a Mágnás-élményről, mert délután a Nemzeti Szín-Téren kóvályogva belepillantottam az előadás próbájába. A színészhallgatók mérhetetlen lelkesedéssel gyakorolták a koreográfiát és rendezték át az előadást a pajta adottságaihoz alakítva. Ahogy pedig este sétáltam a csigabuszhoz, akarva-akaratlanul megálltam az SZFE Globe előtt, hiszen megütötte a fülemet a Cintányéros cudar világ dallama. Nem tudtam nem meghallgatni a dalt… de az azt követő vastapsot már nem álltam végig, viszont abból is arra következtettem, hogy jó munkát végzett a harmadéves osztály.

A Mágnás Miska ifjai - Fotó: SZFE

Huszonkilencedike este úgy döntöttem, nem verekszem be magam a tömegbe a Nemzeti Szín-Tér nézőterére, hanem harmadmagammal kiülünk a domboldalra, hogy onnan nézzük a Nemzeti Színház Szentivánéji álomját. Nagyszínpadon, bonyolult és lenyűgöző színpadtechnikával már láttam a darabot, de hajtott a kíváncsiság, hogy vajon milyen lehet szabadtéren, a lehető legegyszerűbb technikával. Ezt hamar meg is válaszoltam magamnak: épp ugyanolyan jó. Csak ott derült ki számomra a Nemzetisekkel beszélgetve, hogy ez az előadás eleve szabadtérre készült, és az a változat, amit a Nemzeti Színház nagyszínpadán láthatnak a nézők évad közben „csak” egy átrendezett verzió, így egyáltalán nincs szükség a túlbonyolított hang- és fénytechnikára, valamint a „reptetésre”. A poénok ugyanolyan jól működtek a völgyben is, a színészek pedig épp akkora lelkesedéssel játszottak, mint a pesti színházukban. Annyiban voltam picit csalódott, hogy a többi Völgyre meghívott előadással ellentétben, itt nem láthattunk semmi „extra” átrendezést, amivel azt az érzést keltették volna, hogy ez az előadás bizony éppen akkor, éppen oda, a Nemzeti Szín-Tér színpadára lett tervezve. De egy jó előadás így is, úgy is jó előadás.

Szentivánéji álom a Nemzeti Színházban - Fotó: Nemzeti Színház

És eljött az utolsó este. Annyira vártam már! A harmincadika este kilenc óra volt az egyetlen biztos pont a völgyes programomban, hiszen akkor hozták fel/le Debrecenből a nem titkoltan kedvenc alkotópárosom (Vecsei – Vidnyánszky) Arany János és Petőfi Sándor levelezéséből készült előadásukat, a Kinek az ég alatt már senkije sincsent. Mivel ennyire vártam már, szinte törvényszerű volt, hogy nem fog zökkenőmentesen zajlani az este. Nyolc óra után pár perccel akkora vihar csapott le egész Taliándörögdre, hogy csak na! Nem a pici eső, pici dörgés, pici villám kategória volt, hanem rendesen beleremegett a föld minden egyes félperc hosszú mennydörgésbe. Enyhe pánik és félelem tört rám, hogy „Mi van, ha elmarad az előadás?!” ez beigazolódni látszott, mikor kilenc órakor Gábor (az udvargazda) összehívta a Szín-Téren ácsorgó tömeget (ja, mert nem tántorodtunk ám meg! Rengetegen álltunk ott az apró sátrak alatt, az előadásra várva) egy nagy bejelentésre. De hál’Istennek nem törölték az előadást – Gábor annyit mondott, hogy fél órát várnak, és akkor meglátják, mi lesz. Onnantól kezdve csak imádkozni tudtam, hogy ha egy pici csúszással is, de azért legyen előadás. És…*dobpergés* így lett! Fél tízkor a színészek, illetve Hasi meg Ati felpattantak a színpadra, és őrült módon takarítani kezdték. A színpadra mentett száraz székeket visszatették a fűre, a padlót felmosták, a díszletet visszapakolták, és már kezdődhetett is az előadás. Hihetetlen jó csapat jött össze, ismét (a Liliomfis csapat nálam viszi a prímet, és valószínűleg mindig is vinni fogja...). Az előbbi vihart aztán később el is viccelték az előadásban – volt egy pár improvizált mondat a darabban, ami egytől-egyig hihetetlen jó hatást keltett („Na, most jön az izgi rész… hogy hozzák le a fiúk a tehenet a domb tetejéről a csúszós füvön…” – Gyöngyösi Zoltán az előadás közben). Egy jól összerakott előadást láttunk, egy jól működő csapat játékával. Apropó, egyáltalán nem érződött a darabon, hogy a szereplők java része még csak gimnazista (pontosabban a debreceni Ady Endre Gimnázium dráma-tagozatos diákjai). Profikat megszégyenítő módon vették az akadályokat – mint például a csurom vizes füvet és sártengert. Olyan előadás volt, amit egészen biztosan meg fogok nézni Pesten is – mert hogy ebben az évadban érkezik a Pesti Színházba! Aki teheti, mindenképpen nézze meg. Én tuti megyek, sőt, az öcsémet is magammal viszem.

Állapotok az előadás előtt, Kinek az ég alatt már senkije sincsen - Fotó: Janka Barnabás

Az idei Művészetek Völgye színházi kínálata is figyelemreméltó volt, noha a főszerepet idén az egyetemisták (legyenek kaposváriak, vagy budapestiek) kapták. Szerintem egy ilyen fesztivál és az ezzel járó feladatok, kihívások kifejezetten jót tesznek egy színészosztálynak – sokat tanulnak belőle. Mivel tavaly a délutánok alatt végigjártam a színházzal kapcsolatos programokat (színésztréning, drámafoglalkozás, koncertek), idén ezek helyett a Momentán udvar improvizációs foglalkozásaira, az ismert együttesek koncertjeire, illetve a kézműves foglalkozásokra szavaztam. Hiába, egyre jobban vonz magához a Völgy-életérzés. Ahogy tavaly ilyenkor, ismét fel van vésve a naptáramba a következő időpont: 2018. július 20-29! Ott tali! (:

Pálla Orsi