Fehér Tibor. Huszonnyolc évesen ő a Nemzeti Színház Cyrano-ja, Csongorja, Lysanderje, Laurenz-e, Arnostekje, Ataulfja és Mikije, számos sorozatban szinkronizál, most pedig egy tévésorozatban is megmutatta magát. Szót ejtettünk a szinkronról, a forgatásról, a Nemzetiről, és az évadbeli teendőiről. 

A döntésedet, miszerint színész leszel, nem bántad meg?

Ó, dehogynem. Hányszor... Ezerszer. Van, hogy minden nap. Ez egy nagyon nehéz szakma, rohadt magányos, rengeteget kell melózni, csak tapsot kapsz, tulajdonképpen mást semmit, milliomos sem vagyok, és sok a keserűség. Minden nap gondolok rá, hogy ha tudnék valami más nyelven, akkor már kimennék külföldre...

És kinn mit csinálnál?

Játszanék.

Az más lenne? Gondolod, hogy máshol ez máshogy működik?

Nem... De megpróbálnám. Azért nem próbálnék mást, mert tudom, hogy más nem érdekel. Tudom, hogy mást nagyon hamar megunnék. Marha kíváncsi ember vagyok, viszont nagyon gyorsan ráunok dolgokra. Irgalmatlanul. A kezdeti izgalom az nagyon hamar el is száll. Ez a színház, ez ilyen...ez egy hivatás, nem egy meló, amit letol az ember, aztán hazamegy. Ez vagyok én. “Nem adhatok mást, csak a lényegem.” Abszolút ez érdekel, ez motivál, ez izgat. Ez egy szerelem. Egyébként meg hazudok, hogy csak tapsot kap az ember... Például kapok leveleket. A múltkor kaptam egy köszönőlevelet egy hölgytől a Cyrano után, és írt mellé egy egyoldalas verset – nagyon jó verset. Arról, hogy milyen, amikor az ember szeret, de nem képes bevallani. Gyönyörű vers. Na, az ilyenekért megéri. Ilyenkor érzem azt, hogy továbblendülök. Vagy amikor a Facebook-on kapok üzeneteket egy-egy előadás után, hogy neki ez milyen fontos volt és mennyit jelentett, és negyedjére látta, akkor ezekért megéri csinálni. Nekem mindig is ez volt a lényeg, hogy az embereknek tudjak adni, illetve valami reakciót kiváltani belőlük: sírjon, vagy röhögjön, vagy valami. Ez mindig is így volt, óvodás koromban is mindig szerepeltem. A család ezt imádta, mindig az volt, hogy "Tibike, utánozzad..." "Tibike, hogy töröd össze papát?" és akkor Tibike mindig mutatta.

A tavaly kapott díjak (a Nemzeti Színház Sinkovits Imre-díja, Farkas-Raskó-díja, illetve a Junior Prima díj) csak arra sarkallnak, hogy még előrébb haladj, hogy még többet tegyél bele abba, amit csinálsz?

Hát persze. Ezek lendületek, löketek, meg visszajelzések, hogy jó úton jársz, csináld tovább. És egy ilyen díj után az ember – legalább is én – még magasabbra, még gyorsabban, még többet, még nagyobb energiával csinálja. Az elismerés persze, hogy jólesik az embernek, mert mindenki vágyik a dicséretre. Mert az fontos. Van, aki nyilván elszáll tőle, de az biztos, hogy mindenkinek szüksége van a visszajelzésre. Azért egy párkapcsolatban is az a legfontosabb, hogy minden nap mondd el a párodnak, hogy "milyen szép vagy" és "milyen csodálatos vagy" és "milyen büszke vagyok rád". Ezek nagyon fontos dolgok, amiket olyan könnyen elfelejtünk meg elhanyagolunk, mert úgy gondoljuk, hogy úgyis tudja. De azért ezt jó néha érezni és éreztetni.

Az előző Nemzetis évad bemutatói közül kettőben is címszerepet játszol: te vagy Cyrano és Csongor is. Nem volt ez így együtt kicsit sok?

De, nagyon sok volt. Kezdtem a Szeszélyes nyárral, amiben egy cirkuszi mutatványost, egy artistát játszom, és Galambos Péter kitalálta, hogy amit csak tudunk, tanuljunk meg, szóval eljártunk Vincze Tündéhez cirkuszi mutatványokat tanulni, megtanultam egykerekű biciklizni, megtanultam buzogányokat dobálni. Ezek marha sok időt vettek el tőlem, és ezeket azért gyakorolni kellett, amiben borzasztóan elfáradtam. Utána kitalálták, hogy Szatory Dávid helyett, miután elment, ugorjak be a Boldogságlabirintusba. Ezeknek a beugrópróbái miatt csúszott a Csongor olvasópróbája, tehát amint ennek vége lett, azonnal kezdődött is a Csongor és Tünde, ami főszerep, egész nap benn vagy, gyakorlatilag folyton próbálsz. Azután meg néhány nappal később rögtön kezdődött a Cyrano. Abban meg az a nehéz, hogy hatalmas anyag. Azt össz-vissz öt hetünk volt próbálni, ami alatt én ott szétszaggattam a lelkemet, minden nap. Azalatt az időszak alatt a belemet kiköptem. Nagyon melós darab a Cyrano, úgyhogy beledöglöttem abba az évadba rendesen. Most örülök, hogy kicsit lazább évadom van, a Részegek hatalmas lecke volt, roppant jó előadás született belőle. Aztán most februárban Bozsik Yvette-tel dolgozunk együtt Az Úr komédiásai című előadáson. Örülök, hogy most ilyen kicsit leeresztős évadom van, bár eddig még nem sikerült. De nem panaszkodom, mert inkább legyen rengeteg a dolog, minthogy otthon ülve lekaparjam a falat unalmamban. Persze, túlvállalhatom magam szinkronnal, ha tudom, meg ha hívnak, de azért hiányozna a színpad.

Apropó, rengeteg dolgot szinkronizálsz, még mindig. Hogy pottyant az életedbe a szinkron?

2009-ben Gálffi László osztályfőnökünk elhívta Aprics László szinkronrendezőt, ő tartott nekünk egy szinkronkurzust, utána pedig nagyon jó menedzserünk is volt egyben. Állandóan hívott minket. Először csak tömegezni hívtak, aztán ott bemutatott minket szinkronrendezőknek, szóval nagyon jól menedzselt minket. Először kisebb szerepeket kaptunk, egyre nagyobbakat, aztán a végén meg főszerepet is kaphattunk, szóval szépen végigjártuk a létrácskákat. Most egy török szappanoperát csinálok épp, Végtelen szerelem a címe... Még sose csináltam, és eléggé óvakodtam tőle, de a szinkronrendező megígérte nekem, hogy nem egy gagyi argentin sorozatról van szó. És tényleg igényes sorozat, meg érdekes, egész jó.

A szinkron mellett most egy forgatásba is belekóstoltál. A Csak színház és más semmi című sorozat első évadát végigtoltad. Az hogy tetszett? Lennél televíziós színész vagy inkább maradnál színpadi színész?

Én nagyon forgatnék. Az biztos, hogy soha nem hagynám ott végleg a színházat, de ha azt mondanád, hogy "Most két-három évet forgass, Tibi!" akkor oké, mehet. Abszolút. Nagyon élveztem a munkát. A sorozat nem teljesen az én stílusom, de nagyon jó emberekkel dolgoztam együtt, profi csapattal, fantasztikus színészekkel. Rohadtul forgatnék.

Mikor igazgatóváltás volt a Nemzeti Színházban, felmerült, hogy Alföldivel együtt néhányan, kvázi saját társulatként továbbmentek. Szerinted, ha mentetek volna, az most hol lenne, mi lenne veletek?

Nem tudom. De hát ott az volt a terv, hogy bemegyünk színházakba: Jurányi, Orlai, Rózsavölgyi, Trafó, ilyesmi... De ahogy én kivettem a Robi szavaiból, ko-produkciókra is gondolt, hogy elmegyünk a Radnótiba például, és akkor egy ilyen közös produkció születik. Szerintem ilyenekben gondolkodott először. Aztán ha továbbmegyünk, akkor esetleg saját helyet is meg tudtunk volna kapni, saját társulattal talán. Csak terv szintjén voltak ezek a dolgok, de hát nem jött össze, szóval nem tudom, mi lett volna.

Az igazgatóváltás óta egészen megváltozott az emberek hozzáállása a Nemzeti Színházhoz. Ezt te hogy éled meg és mennyire érzed?

Érzem, és dühít. Dühít, hogy mostanában divat lett a Nemzeti Színházba nem járni és nem eljönni. Van egy általános bojkottja a színháznak, ami nyilván az igazgatóváltás, a politikai hovatartozás miatt is van. Én mindenkinek megértem a sértettségét, mindenkinek megértem a vallási-politikai hovatartozását és elveit, de az, hogy nem jövünk el, viszont véleményt mondunk, az szerintem nem fair. El se jönnek, meg se nézik az előadást, de véleményt mondanak. Ha ismerőssel találkozom az utcán, meghívom, hogy nézze meg ezt vagy azt, az rá a válasz, hogy "Hát én oda be nem teszem a lábam...". Ez azért szar, mert itt állok középen. Engem nem érdekel a politika, engem nem érdekel semmi. Én alkotni akarok, értékeket adni, művészi munkát csinálni és dolgozni, nyugodtan. És ezt nem hagyják. Szar érzés félháznak játszani sokszor, amit egyáltalán nem értek, mert elég jó előadások is születnek a Nemzeti Színházban. Ez nagyon lélekgyilkos és lélekromboló tud lenni.

Mostanában az is divat lett, hogy színész szakot végzel az egyetemen, és ahelyett (vagy amellett), hogy színpadra állsz, elmész rendezni, vagy írni. Te nem akarnál rendezni? Ez nincs benne a pakliban?

De. Írni – azon még nem gondolkodtam. Rendezni biztos fogok, de még nem.

Mit szeretnél rendezni?

Nem tudom. Ha tudnám, akkor már rendeznék. Biztos, hogy nem szalondrámát, biztos, hogy nem musicalt. Lehet, hogy tudnék most is rendezni, de csak azért, hogy most rendezzek egyet, azért nem akarok. Akkor akarok rendezni, ha egy olyan téma megtalál az életemben, amit azt mondom, hogy én ezt most magamból egy ilyen úton akarom kibeszélni. Akkor fogok rendezni. Elképzelem, hogy kivel és hogyan akarom megcsinálni. Egyelőre ezt még nem érzem magamban. De amúgy meg először lehet, hogy egy önálló estet csinálnék, amit én rendeznék magamnak, hogy legyen egy kis ugródeszkám, hogy tudjam, mi hogyan működik. De ezt még nem érzem magamban...

Majd egyszer csak lesz egy kattanás, és akkor.

Igen, igen. De ez nagyon jó egyébként, hogy a mai fiatalok jönnek és rendeznek. Én nagyon szeretem például a Fehér Balázs Benő munkáját – a Tajtékos napokba be is ugrottam. De például az ifj. Vidnyánszky Attiláét is, a Liliomfit imádtam. Szerintem nagyon jó kaliber lesz a fiú. Nagyon jó dolog ez, hogy a fiatalok rendeznek. Jöjjenek csak, nagyon lelkesek, lelkiismeretesek, szeretek velük dolgozni. Én ennek csak örülni tudok, szívesen dolgoznék velük.

Van olyan szerep, amit az életed során el akarsz játszani? Akár hetven évesen, akár most?

Soha nem volt szerepálmom. Nyilván az ember szeret meg nem szeret dolgokat, de mindegyik annyira izgalmas. Mindegyikben megtalálod a saját magad izgalmát. Nem volt soha "Hú, azt de eljátszanám!" érzésem.

Olyan sem volt, amit kifejezetten nem szerettél játszani?

Hát, nekem ezek a zenés történetek nem igazán az én világom, meg Csiky Gergely világa, a társalgási szalontörténetek sem találkoznak velem igazán. Abból is lehet olyat csinálni, amit szeretnék, meg ami érdekelne, de arra az átlag néző meg azt mondaná, hogy Csiky Gergely forogna a sírjában. Pedig ott van az benne: zseniális társadalomkritikákat ír le benne, csak elrejtve és kicicomázva. Nekem ennél sötétebb, mocskosabb világom van. Mert szerintem, ami odakinn van, az is az. És én azért szeretek tükröt tartani a nézők elé. Kell a zenés színház, kell a népszínház, szívesen vagyok ilyenben is néha, de én azért azt gondolom, hogy a színháznak az a feladata, hogy elgondolkodtasson. Azt gondolom, hogy az ember ne úgy menjen ki a színházból, ahogy beült, valami történjen vele, valami impulzus érje. Valami mozgassa meg a lelkét és a gondolatait, az agyát. Én nem akarok senkit megváltoztatni, félreértés ne essék, úgyse tudom, ahhoz én túl pici vagyok. Meg nem is lehet. De ha már elérem egy-egy embernél azt, hogy végiggondolja a dolgokat, és holnap máshogy ébred föl, akkor az már megérte. Szóval ez az én munkám. És nem is kevés.

Fotók: saját

Pálla Orsi