Nem gondoltam volna, hogy Shakespeare egyik leghíresebb drámáját ilyen tömören is színre lehet vinni. Hargitai Ivánnak és a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős hallgatóinak sikerült.

Amit már a szereposztás olvasása után is felkelti érdeklődésünket az az, hogy csupán négy színész (Kókai Tünde, Patkós Márton, Varga Lili és Farkas Franciska) játszik a darabban. A Macbeth – ahogy a legtöbb Shakespeare dráma is – sokszereplős, így elgondolkozunk, vajon hogy oldják meg ezt a színészhallgatók? A válasz: igen egyszerűen, mind a négyen több szerepet játszanak; négyen testesítenek meg hat szereplőt. A szerepek váltakozása az elején kicsit zavaró, de ha a nézőnek sikerül kisilabizálnia az egyes szerepeket indikáló jelmezt – mert egy-egy ruhadarab jelezte a szerepváltozást -, már érthetőbbé válik a helyzet. Így lesz egy-egy kabátnak vagy szoknyának meglehetősen hangsúlyos szerepe az előadásban.

Ahogy az előadás végeztével lefelé sétálok a Padlásról, rápillantok az órámra, és igen meglep, hogy a darab kezdése óta csupán 75 perc telt el. Akkor gondolkodom el azon, hogy valójában mennyit húztak az eredeti szövegből, hogy úgy kerüljön színpadra, ahogy. De ami érdekes: nem volt zavaró a jelenetek és a szereplők hiánya, a történet ugyanaz maradt. A – szöveghű – dialógusokon és monológokon kívül több néma jelenet is van, mikor perceken át csupán testjátékkal játszanak a színészek. A – forgószékeken, csövekkel előadott – harcjelenetektől kezdve egy-egy szereplő halála minden fajta szöveg nélkül zajlik, ami kifejezetten jót tesz az előadásnak.

A sötét és zárt Padlás magában is kissé nyomasztó helyszín, ám a két oldalon végig elhelyezett hatalmas rajzok még zsúfoltabb érzéssel töltik el a körben ülő nézőket. A díszlet egyszerű és praktikus: két asztal, valamint négy forgószék. Az asztalok hol ágyként, hol dobogóként szolgálnak, a székekben pedig ide-oda csúszkálnak a színészek az előadás során.

Érdekes volt látni, hogy a fiatal színészek hogy váltanak egyik szerepből a másikba pillanatok leforgása alatt, és mindet ugyanolyan élethűen képesek eljátszani. A gyors párbeszédek, sodró tempójukkal pedig egészen magukkal ragadják a nézőket.

Fotók: Ódry Színpad

Pálla Orsi

A Színház- és Filmművészeti Egyetem III., IV., valamint V. évfolyamának hallgatóiból összekovácsolódott kis csapat a tűzzel játszott, mikor úgy döntött, megírja, megrendezi, és előadja az Utolsó estém a Földön című saját színművet.

A dráma rendezését tekintve megkérdőjelezhetetlenül fiatalos és korszerű. A rendező (Olasz Renátó, IV. éves színművész hallgató) a történet középpontjába hét fiatalt helyez, amiből már következtethetünk arra, hogy a színre vitt problémák és kétségek valamelyest a sajátjaik – még akkor is, ha ezeket némileg eltorzítva tárják elénk. Mind a hét karakternek más és más problémákkal kell szembenéznie, mi pedig akaratlanul is megpróbálunk azonosulni legalább az egyikkel. A gondosan megformált szereplőkben a legkülönbözőbb kérdések merülnek fel, amik az előadás végére a néző fejébe is beássák magukat. Vajon jó ez nekem, ahol most vagyok? Akarom én ezt egyáltalán? Felül tudok kerekedni egy nálam erősebb emberen? Tényleg el kell fogadnom a sorsomat, vagy lázadjak ellene? Azonban a rendezés fiatalossága nem csak a néhol burkoltan megfogalmazott filozófiai kérdésekben rejlik, hanem abban is, hogy a színészek – kivétel nélkül – teljes mértékben bejárják a játékteret, a legváratlanabb helyekről tűnnek elő, sőt még táncolnak is!

Mivel az egész előadás egyetemi hallgatók munkája, így a szöveget is az SZFE egy harmadéves dramaturgja, Horváth János Antal írta – a rendezővel együtt. A monológok, és néha a dialógusok hallatán meggyőződésem volt, hogy jól átgondolt, szabályosan összeállított szövegről van szó, ám a párbeszédek nagy része inkább tűnt lazának, majdhogynem improvizáltnak, ami persze nem baj. Ez is hozzátartozik a dráma kettősségéhez, akár csak a humor és a brutalitás furcsa párosa. A beszédben megjelenő káromkodás és az angol szavak, illetve félmondatok annyira a mai fiatalság részei, hogy ezek az elemek egyáltalán nem tűnnek életidegennek. Éppen ellenkezőleg, csak közvetlenebbé és hitelesebbé teszik az egyes szereplők mondandóját. A karakterek nevei önmagukban is sokat elárulnak egy-egy személyről. A történet elindítóját csupán X-ként ismerjük (Patkós Márton); Alexának és Áronnak (Kiss Andrea és Baki Dániel), a – kezdetben – hétköznapi embereknek nem tudjuk a teljes nevét, a többiekkel ellentétben. A fennmaradó négy szereplő (Mészöly Anna, Dóra Béla, Figeczky Bence és Olasz Renátó) teljes neve - Pöttyös Katica, Hódos Levente, Gerőcs Patrik és Lúgos Krisztián - is azt sugallja, hogy ők egy 'bandába' tartoznak.

Az előbb említett kettősség elsősorban a nyers igazságok egyszerű közlése és a darab során a fejét mindig felütő humor ellentétén át érezhető. A legtöbbször szomorú igazság X monológjain keresztül ér el a nézőhöz, amit teljes mértékben komolyan tudnánk – és kellene is – venni, amennyiben a vicces, már-már nevetséges elemek (például a monológ alatt előadott táncjelenet) nem vonnák el róla a figyelmünket. Valójában a nézőn múlik, hogy az adott pillanatban a szórakoztató táncmozdulatokat nézi, vagy inkább a társadalom felépítését elemző monológra koncentrál. A humorral megtűzdelt jelenetek alatt mindvégig egy szigorú társadalomkritika rejtőzik: az embert nem egyszer hasonlítják az állathoz. Minden ember disznó, minden ember valaki más ember tulajdona és sosem vagy a magad ura.

A dráma, ami a díszletet és a kellékeket illeti, igen egyszerű. Két ketrecen kívül gyakorlatilag nincs más díszlet, csak pár apró kellék – főleg az egyes jelmezek kiegészítői. A terem fala előtt körben végighúzott fekete függöny kissé nyomasztó érzéssel tölthet el egyeseket, ám ez nélkülözhetetlen a darab hangulatához. A kontraszt itt is megjelenik: a fekete függöny, és a néha fel-felvillanó színes fények közt. Néhány jelenetnél az alkotók mintha tesztelni akarták volna a nézők ingerküszöbét; ehhez főleg hangos zenei betéteket, villogó fényeket és egyéb váratlan mozdulatokat vetettek be.

Az magától értetődik, hogy a dráma erejéig összeállt csapat jól ismeri egymást, tökéletesen tudnak együttműködni, és mindenki hozzáadott valamit a darabhoz, így a sok kicsiből lett egy nagy. A rengeteg metafora és utalás észrevétele, illetve észben tartása nem könnyű feladat, de az előadás ezek nélkül, kvázi egyszerű történetként is teljesen megállja a helyét. A színre vitt aktuális kérdések és valós problémák magukba szippantják a nézőt, így szerintem arany középút nincs. Valakinek vagy tetszik a darab, vagy nem. A tanulságot pedig mindenki vonja le maga; relatív, hogy ki mit tekint annak. Jelen esetben a lehetőségek tárháza hatalmas. 

Fotók: Bántó Csaba / Utolsó estém a Földön

Pálla Orsi

Csiky Gergely idestova már több, mint 130 éve írt, három felvonásban játszott vígjátéka – némileg átírva – meglepően korszerű darab még ma is. Mohácsi István és Mohácsi János változata, a Radnóti Miklós Színház társulatának előadásában rettentő jókedvre deríti a színház közönségét.

Nem véletlen, hogy szomorú komédiaként tartjuk számon ezt a színdarabot. Az előadás bővelkedik a komikus elemekben, mint a helyzetkomikum vagy az ügyes szójáték, ám ezek semmiképpen sem vonják el a figyelmet a történet valódi, egészen komoly mondandójáról – ami mind a XIX. században, mind napjainkban egészen aktuális. A legelejétől fogva kellemes, vidám hangulat lengi be a színházat. Rögtön az elején jókat derülhetünk Róbert (Adorjáni Bálint) és Ignác (Gazsó György) apa-fia beszélgetésén, mikor is Róbert megpróbálja rábírni nagy kártyajátékos édesapját, hogy fizesse ki a számláit, ugyan is épp elúszott a pénze a lovin. Azt azonban ő sem tudja, hogy Ignác szintén rengeteg pénzt vesztett kártyán, így neki sincs már pénze, sőt, a ház sem a sajátjuk már. Ezt a kilátástalan, ám de komikusan bemutatott helyzetet a népes család női tagjai (Kováts Adél, Szávai Viktória, Móga Piroska és Andrusko Marcella) egyre tovább karikírozzák. A kissé kétségbeejtő alaphelyzet után jó vígjátékhoz híven konfliktus konfliktus hátán jelenik meg a darabban.

A civakodás egyik fő oka – mint sok más darabban, és a való életben is – a szerelem, illetve a féltékenység. Szidónia, az ötgyermekes családanya (Kováts Adél) célja, hogy mind a három lányát sikeresen férjhez adja, ha lehet, akkor jó származású fiatalemberekhez. Mindhárom leány történetében van valami valósághű. Aranka (Móga Piroska) – a legfiatalabb lévén – naiv még, de halálosan szerelmes Chupor Aladárba (Szabó Kimmel Tamás), aki azonban nem viszonozza érzéseit. A középső testvérnek (Andrusko Marcella) anyja már kiszemelt valakit, azonban az ő szíve valaki máshoz húzza. A legidősebb nővér (Szávai Viktória) pedig épp hozzáment Rábay Miklós osztálytanácsoshoz (Pál András), ám házassága nem épp a legideálisabb. Nem csoda, hogy mind a három kisasszony nehezen találja meg párját, hiszen szüleik házassága sem példaértékű. A harminckét év során, amit a házasságban töltöttek, kihunyt a tűz köztük: már csak a kifizetetlen számlák maradtak nekik.

A történet két mozgatórugója közül az egyik a féltékenység. Mindenki féltékeny. Egyesek kimutatják, mások magukba fojtják. Ebben a történetben Rábay osztálytanácsos úr a féktelen féltékenység megtestesítője. Nem tűri, hogy egy másik férfi a becses feleségének udvarol, ám a kirohanásai – a verekedés, a kiabálások – is komikus szituációként tárulnak elénk. Rábay úr karaktere áll talán a történet kellős közepén, hiszen ő köti össze a cselekmény két fő tényezőjét: a féltékenységet és a korrupciót. Ő a féltékeny férj, és mindenki őt (és a családját) igyekszik lefizetni, hogy megnyerjenek egy bizonyos pályázatot.

Ahogy száz évvel ezelőtt, úgy a mai világban is lejátszódhat a történet, a hitelessége teljes mértékben megmarad. Napjainkban kik jutnak egyről a kettőre? A válasz egyszerű: az erkölcstelen emberek. Hogyan? Megvesztegetéssel, korrupcióval, csalással. Kacaghatunk akármennyit a három óra hosszú színdarab kínos vagy épp nevetséges jelenetein, a valóság akkor is ott van végig a szemünk előtt. Nem a darab valósága, hanem napjainké. Rögtön csendbe borul a nézőtér, ahogy Hámor úr (Márton András) a demokráciáról és a pénzzel való ügyeskedésről beszél. Arra a néhány percre, azt hiszem, mindenki elgondolkodik az elhangzottak valóságalapján. A történetben megjelenő felszínes vidámság csak egy kiegészítés a ténylegesen komoly létfontosságú problémákhoz, amikre talán csak az előadás után gondolunk, hazafele menet.

A teljes mértékben életszerű helyzeteken, valós problémákon és ténylegesen lejátszódhatott beszélgetéseken kívül van a színdarabnak egy kicsivel abszurdabb vonatkozása is, ami egyetlen színpadi kellékben nyilvánul meg igazán: a kőoroszlánban. Egy felvonáson keresztül a színtéren van a Róbert által elcsent kőszobor. Azt gondolnánk, csak a komikum kedvéért került be a képbe, hiszen a szavak, amiket az idősebbik fiútestvér intéz a szoborhoz, kétségtelenül nevetésre kényszerítik az embert. Ám kicsivel később fény derül a kellék egy komolyabb szerepére, ami már kevésbé mulatságos.

Akármennyire is régi színdarabnak számít a Buborékok, hihetetlenül aktuálisnak érezhetjük, nem számít mikor van lehetőségünk megnézni. A történet sokszínűségének köszönhetően mindenki találhat egy-egy szereplőt, akit magához közel állónak érez, akinek a problémáit jószerivel közvetlenül átérzi. Minden megvan ebben az előadásban, ami egy élvezhető komédia hozzávalója: átgondoltan megírt szöveg, komikus helyzetek tömkelege, csattanók – de még mennyi! - és egy összeszokott társulat.

Fotók: Radnóti Miklós Színház

Pálla Orsi

Csehov Sirálya Zsótér Sándor rendezésében, valamint a Színművészeti Egyetem negyedéves hallgatói előadásában több szempontból is rendhagyó produkciónak bizonyul, legalább is számomra.

Sok mindenre számítok, mikor kedd este 10 órakor az Ódry színpad felé veszem az irányt, de arra, ami ott vár, nem teljesen vagyok felkészülve. Miután átveszem a jegyet, megállok az aula hatalmas üvegajtajai előtt, ahonnan is hangos zene szól. Először csak két lány ugrál a Fame – A hírnév ára című musical betétdalára, majd lassan az egész évfolyam csatlakozik hozzájuk, és együtt éneklik, táncolnak rá. Furcsállom, de aztán azt gondolom, csak elütik az időt az előadás kezdetéig. Szépen lassan gyülekezni kezdenek a nézők, és lassan be is engednek minket. Az Aulában körben vannak elhelyezve a székek, és középen van a "színpad", ahol csupán egy emelvény, egy asztalka és pár szék áll. A darab kezdetével azonnal értelmet nyer az előbbi kis gyakorlat, hiszen a Fame című dal és annak koreográfiája a nyitójelenet, amire a színészek az utca felől érkeznek, külön-külön. Ez a musical-betét szerves része az előadásnak: ezzel kezdődik, a produkció közepén is meghallgathatjuk még egyszer, majd Trepljov öngyilkossága után is elhangzik. A dal közben csak úgy kapkodom a fejem: a 14 színésztanonc különböző mozdulatokat végez, nem tudom eldönteni, azt nézzem-e, ahogy Gyöngyösi Zoltán a földön brékel, vagy azt, ahogy Olasz Renátó a ruhatár pultján táncol, majd ugrik a játéktérbe. A dal önmagában is a fiatal Trepljov tragédiájának ellentétét testesíti meg, ugyanakkor érdekes adalék ehhez a prózai színdarabhoz.

A darab másik különlegessége a karakterek komplex felépítésében és színre vitelében rejlik. Mivel az évfolyam túlnyomó része fiú, így a rendezőnek, valamint az osztálynak is kihívást jelenthetett a szereplők felosztása. A megoldás figyelemre méltó és egyedi: egy adott karaktert több színész játszik, jelenetenként váltva egymást. Arkagyinát az egyik jelenetben Georgita Máté Dezső alakítja, egy szoknyában, magas sarkú cipővel, szőrmekabátban, a másik jelenetben Medveczky Balázs tűnik fel ugyanebben az öltözetben – így egyáltalán nem zavaró vagy kétértelmű a színészek váltakozása –, a végén pedig Kiss Andrea veszi át a szerepet, méltó befejezést adva az általa vezetett szálnak. Az alapvetően felmerülő nem- és korbéli különbségeket a fiatal színészek tehetsége hamar elmossa. Ahogy Dér Zsolt fennhangon kikéri magának, hogy ő nem Jupiter, hanem nő, lélegzetvisszafojtva ülünk, és a csontunkig hatol a mondat komolysága és súlya. Mikor Bodoky Márk először jelenik meg nőként a színpadon egy rövid, fehér csipkeruhában, a helyzet bizarr léte ellenére nem nevetünk, nem is kuncogunk, és a szituációt az azt követő monológ csak komolyabbá teszi.

Noha a játéktér mérete korlátozott, a szereplők mégis sokkal nagyobb helyet használnak ki, mint gondolnánk. Maga a színpad valóban a körben álló székek közti tér, viszont a színészek, mikor épp nincsenek a színen, vagy az aulából nyíló teremben, vagy az utcán töltik az idejüket. Kiszámíthatatlan módon tűnnek elő, hol a ruhatárból, hol a Vas utca felől, hol a teremből, ezzel is reprezentálva a dráma összetettségét. Rengeteget mozognak a színészek, ajtón ki, utcán át, másik ajtón be, mindezt futva, hogy visszaérjenek a következő jelenetükre, legtöbbször ráadásul másik ruhában. Az utca az előadás közben is nagy szerepet játszik: a legelején, amíg a lányok felvezetik a darabot, a fiúk – jól láthatóan – odakint, az üvegajtók másik oldalán ugrálnak és futkároznak, mielőtt egyszer csak berontanak az épületbe. Az előadás során kétszer is szerephez jut egy autó – az ördög szerpében –, ami az üveg túloldalán parkol le lassan. Ezeknek az újításoknak hála a darabnak van egy sajátosan modern oldala, amit a java részt jelen lévő szöveghűség kompenzál.

Az előadás fontos eleme a természetesség. A színésztanoncok a legkomolyabb témákról beszélnek mély átéléssel, tragikus hangvételben. A szerelmi konfliktusok ugyanúgy kiveszik a részüket a darabból, és ezt a szereplők úgy adják elő, mintha saját, személyes tapasztalatból táplálkoznának, holott még csak huszonévesek, és épp egy ötven éves nő egész életén át tartó vívódásait kell megfogalmazniuk. A színdarabban a természetességet mi testesítené meg jobban, mint a pillanat, mikor Ember Márk kiabálva letépi magáról a ruhát az egyik mondata közepén, és anyaszült meztelenül folytatja a jelenetet? Az előadás végén Rujder Vivien és Medveczky Balázs csókja okán némaságba borul a nézőtér, és az őszinte szerelem járja át a termet. A dermedt csend egészen addig áll fenn, míg újfent meg nem szólal a Fame betétdala, és a fiatal színészeknek még így éjszaka háromnegyed egykor is hibátlanul megy a koreográfia, amit vastaps követ.

A darab magában is kiváló; Zsótér Sándor rendezése átgondolt, újszerű és elgondolkodtató; a színészek által nyújtott teljesítmény pedig még nagyszerűbbé teszi az előadást. Így a hazafelé tartó úton a Fame dallamával a fejemben igyekszem újraélni az elmúlt bő két óra eseményeit.

Fotók: Ódry Színpad

Pálla Orsi