Hány réteget lehet egy orosz regényről vagy drámáról lehúzni? Rengeteget. Minden kőszínház biztos sikernek veszi, ha egy Csehov, egy Gorkij vagy egy Dosztojevszkij művet tűz műsorra – és ez az előrejelzés általában be is jön. Valami oknál fogva a magyarok (főleg az intellektüelek és azok, akik annak hiszik magukat) meglehetősen kíváncsiak a hitkérdéssel, a művészettel és a szenvedéssel foglalkozó orosz művekre.

Akárhogy is nézzük, a FÜGE szervezésével a MU Színházban helyet kapó Karamazov nem hagyományos előadás. Nagyjából egy évvel ezelőtt alkalmam volt a Radnóti Színházban megnézni az ottani, teljes mértékben kőszínházi, Valló Péter rendezte Karamazov testvérek c. előadást. A szigorú, de a teret kihasználó díszletet abszolút kihasználta a kilenc színész, akik nagyjából az eredeti mű szövegét adták át a nézőknek. Elgondolkodtató és érdekes, ugyanakkor picit hosszú és erőltetett darabról beszélünk. Ezzel szemben itt van nekünk a MU-s Karamazov, ami semmiben nem hasonlít a Radnóti produkciójára például. Adott négy színész, egy kis, fekete színházterem három ajtóval, néhány valódi (és kamu) hangszer, illetve egy jó alaposan átírt orosz regény.

Ebben a változatban nincs minden szerepre külön színész – és ez nem is baj, sőt! Adorjáni Bálint kiválóan játssza Dmitrijt az egész előadás során, hol narrálva az eseményeket, hol résztvevőként. Lazók Mátyás Aljosája alapjában véve humoros karakter, aki hihetetlenül hiteles módon bújik egy pár perc erejéig női szerepbe. Orosz Ákos Ivant játssza, de ő egyben a vizsgálóbíró is. Talán ez a karakter a legkomplexebb, hiszen a kiváló menet közben zajlott szerepváltáson kívül a mű alapvető kérdéseit ő teszi fel, ő válaszolja meg, ő "nyomja a néző arcába". Az imént említett három fiú mellett az öreg Karamazovot játszó Jankovics Péternek sem volt könnyű dolga, ő játszotta ugyanis Szmergyakovot is, szerepből szerepbe váltva. Ez az elképzelés, miszerint kevés színész játszik sok szerepet, már maga kísérleti jellegű színházi produkcióra enged gondolni. Kísérletezésnek végül nem mondanám, de semmiképp sem megszokott színházi élmény. Legalább is nem szokványos Karamazov-élmény.

A minimalista díszlet és a színházterem kis mérete magukban családias hangulatot teremtenek. Fogyókellékek nincsenek, és mindössze néhány szék és egy asztal szolgál díszletként. Ez azonban egyáltalán nem zavaró, és a nézőnek nincs hiányérzete. Ha mégis így volna, vagy netalán tán nem értené, hogy mikor Dmitrij felemeli a (valójában üres) kezét, és belecsap társa kezébe, az nem egy egyszerű pacsit takar, hanem a néhány ezer rubel átadását; ha hiányozna valami a nézőnek, ezt az űrt garantáltan betöltök az elhangzó dalok. Mikor egy adott dialógus vagy esetleg monológ kezdene túl hosszúvá válni, a színészek előszedik a színpadon széthagyott hangszereket (egy gitárt, egy rumbatököt, egy dobként funkcionáló vizeshordót és egy sípot) és rákezdenek egy-egy dalra. Elsőre kicsit életidegennek tűntek a furcsa, komikus hangvételű nóták, amik az előadás szomorkás témájának szöges ellentétei, de a közepe felé már szinte azt várja a néző, mikor zendítenek rá egy újabb számra!

Az előadás hangulata rettentő változó. A komorabb részekkel ellentétben a már említett daloknál legszívesebben sírva nevetne az ember (talán, ha nem lennének annyian a teremben és ha ezzel nem zökkentenénk ki a színészeket), az előadás legelején, az a néhány másodperces – ám egy egész örökkévalóságnak tűnő – csend kicsit feszült hangulatot teremtett, amit aztán a darabot jellemző leheletnyi interaktivitás (a nézők soraiból való beszéd, illetve ki-kiszólás) teljesen eloszlat. Az előadás dinamikája mindenképp érdekes, és ez a verzió semmiképpen sem "hagyományos" feldolgozása a regénynek. A rendező Laboda Kornél és a szöveget átíró Faragó Zsuzsa mellett hatalmas – a megszokottnál is nagyobb – szerepet kaptak a darabban játszó színészek, hiszen ők maguk is részt vettek az előadás létrehozásában. Teljes mértékben ők írták az elhangzó dalokat, valamint egyes színpadi jeleneteket saját maguk dolgoztak ki.

Aki különleges színházi élményt szeretne, az mindenképp látogasson el a MU Színházba, megéri. Ugyan – legnagyobb sajnálatomra – megközelítőleg csupán kéthavonta játsszák az előadást, érdemes rá várni. A délutáni előadás utáni órákban is hangulatos az "Aligátor-kutyám lesz" dalt dudorászva elhagyni a budai színházat, na de még a késő esti előadás után... Garantáltan nem fog kimenni a fejedből hazáig.

Fotók: MU Színház

Pálla Orsi

Vörösmarty Mihály majdnem kétszáz évvel ezelőtt írt színműve, a Csongor és Tünde a magyar színházak közkedvelt darabja, előszeretettel mutatják be minden évadban mind a városi nemzeti színházak, mind független társulatok és diákcsoportok. Néhány nap különbséggel láttam két Csongor és Tündét. A lehető összes értelemben véve különböző a két előadás: ékes példái a történet többféle felfogásának.

(Ács Eszter, Szűcs Nelli. Fotó: Eöri Szabó Zsolt)

(Prohászka Fanni, Feczesin Kristóf. Fotó: Puskel Zsolt)

Az Átrium-beli és a Nemzeti Színház-féle előadás legelső pillanatától fogva egyértelmű volt, hogy az első egy igen csak átfogalmazott, modernizált verziója lesz Vörösmarty művének, míg az utóbbi inkább a hagyományos vonalat fogja képviselni. A Magács László rendezte Kerengők c. előadásnak (amit tulajdonképpen nevezhetünk Csongor és Tünde átiratnak is) a szövegét (dr.: Szabó Borbála) egy az egyben modernizálták és prózaiasították, az eredeti szöveget csupán néhány, kétségkívül fontos helyen hagyták meg, mint például az Éj monológjánál. Ezzel szemben a Nemzeti Színházban, Vidnyánszky Attila rendezésében (dr.: Kulcsár Edit) a hagyományosság dominált, majdnem mindenkor rímelő dialógusokat és monológokat hallhatták a nézők. Mintha a két előadás egymás reciproka lenne: amennyi szöveget az Átriumos darabban meghagytak, a Nemzetiben annyit írtak át. Végeredményben ez a szöveg-kérdés lesz a mérvadó, a néző mégis csak a hallottak és látottak alapján dönti el, hogy tetszett-e neki vagy sem. A visszhangok alapján teljes mértékben egyéniségtől függ e kérdésre a válasz, viszont a személyes tapasztalatok azt mutatják, hogy a túlmodernizált Átrium-verzió megnevettette a nézőket, az azt meglátogató iskoláscsoportok élvezték az előadást a maga, jelen időbe helyezett történetével együtt (ami jószerivel csak alaptörténetében egyezik meg Vörösmarty írásával). Ez az előadás minden bizonnyal meghozza az ifjúság kedvét ahhoz, hogy elolvassák az eredeti Csongor és Tündét (mondjuk valószínűleg a tizedik oldalnál rájönnek, hogy nem is olyan egyszerű és nem is hasonlít annyira arra, amit a színházban láttak). Ugyanakkor, a Nemzeti Színház, teljesen szöveghű feldolgozása nem tudta száz százalékosan lekötni az iskolások figyelmét, és sokszor nem is értették, mi zajlik épp a színpadon. Az azonban biztos, hogy a Vidnyánszky-féle előadás után nem feltétlenül kell elolvasniuk a fiataloknak az alapművet, hisz gyakorlatilag három órába sűrítve megismerték a két szerelmes történetét.

(Fehér Tibor, Szarvas József. Fotó: Eöri Szabó Zsolt)

(Prohászka Fanni, Feczesin Kristóf. Fotó: Puskel Zsolt)

A két előadás főszereplői is épp olyannyira különböznek egymástól, mint a két történet maga. A Nemzeti Színház Tündéje (Ács Eszter) egy lágy, végtelenül szelíd teremtés, aki a maga mesevilágában él – az összes kis tündérpalántájával együtt. Ezzel szemben a Kerengők Tündéje (Prohászka Fanni) elmenekül ebből a bizonyos maga mesevilágából, és noha kezdetben félénk, a história végére megjön a bátorsága még az idegen földön is. Az "igazi" Tünde párja, Csongor (Fehér Tibor) a szó régi értelmében vett hős vitéz, megy a saját feje után – vagyis a szíve után, ami Tündéhez húzza. Érte átmegy árkon-bokron, nem visszahátrálva az elé terülő akadályoktól. Mellette Csonyesz (Feczesin Kristóf) karaktere olyan, mintha Csongor kicsit korábbi, éretlenebb énje lenne. Már csak a történet lévén is, hozzá hasonlóan, a szíve után megy, azonban ő inkább hasonlít egy mai, átlagos tinédzserhez, mintsem egy vitézhez. Mind a négy főszereplőnk (mármint kettő-kettő) nagyszerűen hozza a saját kis karakterét, minden stiklijével és minden bájával együtt, ám valahogy az előadásokat mégis mindkét esetben a mellékszereplők vitték el: az Átriumban Kurrah (Viktor Balázs) és Balga (Domokos Zsolt), a Nemzetiben pedig Balga (Szarvas József) és Ilma (Szűcs Nelli). Kurrahot az úgynevezett májersége tette szimpatikussá, és persze az ostoba poénjai, amiken nem lehet nem nevetni; Ilmát az egyszerűsége miatt szeretjük; Domokos Zsolt Balgája a hihetetlen naivitásával, Szarvas József Balgáját pedig a véghetetlen egyszerűségével és bátortalanságával nyerte meg magának a nézőket.

(Szűcs Nelli, Ács Eszter. Fotó: Eöri Szabó Zsolt)

(Végh Zsolt, Kárpáti Pál, Viktor Balázs, Feczesin Kristóf. Fotó: Puskel Zsolt)

A díszlet és a színpadtechnika kétségkívül szerves része volt mindkét produkciónak, ám a két történetfelfogás közti különbségből adódóan (amit szerintem kétsoronként megemlítek) két, egymástól távol eső színpadképet és koncepciót választott a két színház. Az Átrium Film-Színház feldolgozásának, az első másodperc első tizedmásodpercében kiderült, hogy olyan modern színdarabot fogunk látni, amire nem is gondoltunk volna, amennyiben Csongor (@Csonyesz) és Balga (@BalgaBull) épp, a mai tinédzserekhez hasonlóan, egy számítógépes játékban fedezi fel a virtuális világot. Ezt mind – sőt, az egész történetet – végigkövethetjük a színpad elejére helyezett hatalmas, áttetsző hálószerű fal segítségével. Ez a falszerűség arra volt hivatott, hogy az adott virtuális vagy valós helyet elénk vetítse, hogy e mögött játszódhasson a jelenet. Ezen a vetítővásznon kívül gyakorlatilag már csak egy objektum volt a színpadon, ami némi átalakítással funkcionált asztalként, ágyként, bárpultként, és még sok másként. A díszlet hiányát mindenképp ellensúlyozta a humorral teletűzdelt, nagy mértékben átírt, két órába sűrített, prózai szöveg; a mai világban pedig egyébként sem "divat" a sok giccs, inkább a minimalizmus van terítéken. Ha modern szemszögből, mai szemmel nézzük az előadásokat, akkor a Nemzeti Színház több, mint háromórás produkciója nem felel meg az elvárásoknak, hiszen legtöbb elemét a látványos jelzőn kívül a giccses szóval illethetnénk. Rengeteg kellék, tömérdek díszlet, és a Nemzetitől megszokott kiváló színpadtechnika jellemezte az új Csongor és Tündét is. A középpontban azonban négy, félkör alakú rámpa volt, melyek néhol éjszakai égboltként kivilágítva forogtak körbe-körbe, néhol pedig a két szerelmes közti egyre hatalmasodó távolságot szimbolizálták. Giccs és minimalizmus – ezekkel a szavakkal tudnám legmegfelelőbben jellemezni a két, külön látványvilágú előadást.

(Ács Eszter, Fekete Tibor. Fotó: Eöri Szabó Zsolt)

(Boros Anna, Prohászka Fanni, Kárpáti Pál. Fotó: Puskel Zsolt)

Így, a végén kicsit leegyszerűsítem a dolgokat. A Kerengők jó előadás volt, mert szórakoztatta a nézőket, érdekessé téve ezzel a gimnazistáknak az olvasást, az irodalmat, de még a színházat is. Rengeteg munka volt valószínűleg a megszületésével, de teljes mértékben megérte. Ami azonban zavaró lehetett (a fiatalságnak ugyan biztosan nem) az az, hogy az eredeti Vörösmarty-műtől azért messze állt. A történet, a szereplők természetesen megvoltak, ám ha valaki arra kérte volna az egyik gimnazistát, aki még soha sem találkozott ezzel a történettel, hogy csak az előadást látva mesélje el röviden, miről szólt a Csongor és Tünde, valószínűleg nem Vörösmarty Mihály színművének résuméjét kaptuk volna. Ennek az ellenpólusa volt a Csongor és Tünde előadás, ami hemzsegett a tradicionális, magyar motívumoktól és a "régiségektől". Ez a hagyományőrző látásmód jót tett az előadásnak – ideig, óráig. Mikor már a sokadik népdal csendült fel, nem tudom, hanyadik alkalommal fogott neki az egyik Tündérország-beli kisfiú néptáncolni, már kezdett sok lenni. Értelemszerűen Vidnyánszky rendezésében a magyarság a fő irányvonal, míg az Átriumban a modernség. A csodás látványvilág mellett azonban a problémát (főleg az előadást látogató gimnazistáknak) a szöveg okozta, amit susmogással jelezve, egymást közt megbeszélve sem mindig értettek.

(Domokos Zsolt, Feczesin Kristóf. Fotó: Puskel Zsolt)

(Szűcs Nelli és Tündérország apró lakói. Fotó: Eöri Szabó Zsolt)

A Csongor és Tünde nehéz mű, és még nehezebb érdekes előadást kreálni belőle. Az egyik túl modern, a másik túl régi – nincs arany középút. Még ha kiváló is a darab, a "kötelező" jellege miatt rengeteg iskolás csoport látogatja. Ezzel nem is lenne baj, ha nem attól zengene a színházterem, hogy a legindokolatlanabb pillanatokban vihog fel egy kisiskolás csapat. Ennél már csak az nyomja rá jobban egy színházi élményre a bélyeget, ha az utolsó jelenet alatt, mikor a szerelem végre beteljesülni látszik, a melletted ülő fiatal lány száját a következő hagyja el: "Na, jól van, pusz-pusz, és vége...". Ám erre reagálni sincs időd, mert a másik oldaladon helyet foglaló lázadó gimis fiú rákontrázik azzal, hogy "Gyerünk, kapd le, Csongi!"

Pálla Orsi

Edmond Rostand a XIX. század legvégén megírt színműve, az eredetileg ötfelvonásos Cyrano de Bergerac fontos eleme az egyetemes drámairodalomnak, ugyanakkor a magyarországi színházak meglehetősen csínján bánnak a darabbal. Például Csehov Sirályával ellentétben (amit évadonként legalább kétszer mutatnak be az országban), a Cyrano-t hatalmas időközökkel mutatják be a bátrabb teátrumok (1952: Vígszínház, 1985: Madách Színház, 1991: Móricz Zsigmond Színház, 2009: Magyar Színház, 2016: Nemzeti Színház).

Az első és legszembetűnőbb különbség az eddig színpadra vitt, valamint filmvászonra álmodott (1987: Roxanne, 1990: Cyrano de Bergerac) alkotások és az új, Nemzeti Színházas feldolgozás közt minden bizonnyal Cyrano orrának nagysága. Az egész dráma központjában álló konfliktus és beteljesületlen szerelmi szál legfőbb mozgatórugója a hatalmas orr és rút arc, amivel főszereplőnk meg lett áldva – na de nem a Nemzeti Színház-féle előadásban! Fehér Tibor Cyrano-ja szöges ellentéte az eddig ismert alakoknak: fiatal, szép arcú, energikus és felettébb átlagos az orra mérete. Emellett azért a darab elején egy commedia dell'arte-t idéző maszkban jelenik meg a főhős, amit néhány perc után jelentőségteljesen elhajít. Ezzel mindenki tudatosította magában, hogy ő Cyrano, nagy az orra, és ezt el kell fogadni.

A dráma másik kiemelkedően fontos férfialakja a Farkas Dénes által alakított Christian. A kezdetekben csak jelentéktelen figuraként lép színre, akit kizárólag a szép arca miatt szeret mind Roxane, mind a közönség, hiszen a lelke üres – ennek az űrnek a betöltésére kéri meg Cyrano-t, hogy aztán így nyerjék el a vágyott nő kegyeit. Később azonban Cyrano-val egy szintre emelkedik, egyenrangú (vetély)társakként fejezik be az előadást. Az elején önző alakból aztán önmagát feláldozó, „testvérét” segítő bajtárssá avanzsál, így Christiant nem lehet nem szeretni.

David Doiashvili rendezésében hatalmas szerepet kapott Roxane. Vagyis Roxane-ok. A grúz rendező elképzelése szerint nem volt elég egy Roxane, így lett inkább öt. Ez a megoldás megtévesztő is lehetne, ám egyrészt az előadás során szépen lassan világossá válik e döntés miértje, másrészt nem lehet nem érteni, hisz mind a négy Roxane (az utolsó kivételével) egymásnak kiköpött mása. Meglepően jó látni, ahogy a nő, életének különböző szakaszaiban folyamatosan változik. Az előadás elején a cserfes, fülig szerelmes és szeretetre éhes Roxane-t Mikecz Estilla alakítja, akitől aztán Ács Eszter veszi át a szerepet, aki a teljes mértékben megváltozott, abszolút kiszolgáltatott, ám érett és megfontolt nőt játssza. Söptei Andrea jelenik meg, mint harmadik Roxane, aki csak arra vágyik, hogy a szeretett férfi szavakba öntse iránta érzett szerelmét, de aztán maga is összezavarodik (két) szerelmének beszéde hallatán. A második felvonásban már Nagy-Kálózy Eszter testesíti meg Roxane-t, aki szerelméért a saját életét is kockára tenné. Az utolsó részben Udvaros Dorottya tűnik fel tolószékben, mint az idős, majdhogynem teljesen bolond Roxane, akit felemésztett Christian halála, ám ereklyeként őrzi az ominózus búcsúlevelét.

A Nemzeti Színház méreténél fogva is sok technikai trükköt képes kivitelezni a színpadon, az egész mozgatható, így hihetetlen formát tud ölteni: az előző pillanatban még lépcsősorként funkcionáló emelvényekből hamar lesz a színpad közepén egyetlen asztal. Az elképesztően impozáns látvány meghatározó része a Cyrano előadásnak, és ennél fogva díszlet sem kellett túl sok. A középen elhelyezett kétoldalú válaszfal, öt üvegablakkal tökéletesen fejezte ki hol a cukrászdát, hol a hajót, hol a kórtermet. A látványt csak fokozta a hatalmas fehér lepel, ami egyszerre szimbolizálta a vizet és az elrejtőzést. A minimális díszlet mellett a jelmezek (jelmez: Bánki Róza) is kis színskálán mozogtak (fekete-szürke-fehér), ami nem vonta el a nézők figyelmét az adott jelenet vagy szereplő fontosabb jellemzőiről, ugyanakkor sok mindent elmondott az azt viselő alakról.

A folyamatosan változó színpadkép lenyűgöző látványa mellett fontos szerepe volt Cyrano megjelenésének, illetve távozásának. Ahogy az előadás elején valószínűtlenül mély és öblös hangon megszólalva, a bugrisokat a színről egy mondattal leparancsolva, angyalként „repül” a színpadra, kellően nagy ember benyomását kelti. A darab keretes szerkezetét pedig az adja, ahogy a végén, utolsó monológja után, vérrel borítva visszaszáll oda, ahonnan az elején jött (a legfelső, leghátsó páholyba). Ez az egész teret kihasználó mozgás az egész előadásra jellemző volt. Az egyik páholyban ott ült Guiche gróf (Olt Tamás), aki épp Roxane-nal (Mikecz Estilla) szelfizett, míg a másik páholyból Christian (Farkas Dénes) legeltette a szemét a lány lábain, aztán a nézőtér sorai közti pilléren egyensúlyozva Ragueneau (Rácz József) jelent meg, míg az egész színházat belengte valami családias légkör, amit a gegekkel teletűzdelt „előjáték” hozott ki az emberből. Ez a brechti elidegenítés ötlet nem rég ütötte fel a fejét újfent a színházban, egyre nagyobb előszeretettel használják mind kőszínházak, mind független társulatok. Egyes esetekben pont emiatt (hogy túl sok van a közönséghez intézett, közvetlen mondókákból, illetve a színpadon történő, szerepből való kilépésből) egy-egy előadás elveszti a színház-jellegét és akármilyen komoly, nevetésre sarkallja az embert – még akkor is, ha nem kellene. Ez esetben a Cyrano-ban megfelelően lett eltalálva az az arány, hogy mikor mennyit beszéljenek a közönséghez, és hogy Fehér Tibor a színpadon mikor legyen „Fehér Tibi, Junior Prima díjas színész”, és mikor legyen Cyrano Savinien Hercules de Bergerac.

Személy szerint, színházban olyan katarzis élményem aligha volt, mint a Cyrano utolsó jelenete alatt és után. A főhős halála egymaga is borzalmas élmény, de az elnyújtott befejező jelenetet nézve, amiben Cyrano a halála előtti utolsó pillanatban sem hajlandó bevallani szerelmét Roxane-nak, még akkor sem, mikor a nő magabiztosan kiáltja: „Te voltál! Tizennégy éven át… Te voltál!” csak elpityeredik az ember. Az előadás záró jelenete valójában talán ott kezdődik el, ahol a Notre Dame-i toronyőrhöz, Quasimodo-hoz hasonlóan megdobálják, megalázzák és megsebesítik Cyrano-t, aki ennek ellenére is meglátogatja Roxane-t – úgy, ahogy az elmúlt tizennégy éven keresztül, minden szombaton. Ahogy a jelenetben a szerepek felcserélődnek és Christian adja Cyrano szájába a szavakat, már érezni lehet, hogy közeledünk a végéhez. Amit végtelenül sajnáltam, néztem volna még. Az előadást, Cyrano halála után, Udvaros Dorottya szavai zárják: „Egyszer talált rám a szerelem, és kétszer veszítettem el.”

A Nemzeti Színház Cyrano-ja meghozta a kedvem ahhoz, hogy újraolvassam Rostand művét. A sok tekintetben modern (zenei betétek, kis közjátékok stb.) feldolgozás mindenképp megnézendő, de csak azoknak, akik nem undorodnak a vértől vagy az erőszaktól. Mindenesetre, az este látott Cyrano és az öt Roxane sokáig bolyongtak még a fejemben a színháztól hazafele vezető úton, de még otthon is.

Fotó: Nemzeti Színház (Eöri Szabó Zsolt) 

Pálla Orsi

Vannak, akiket a koncertek vonzanak a Balatonhoz közeli három falucskába, vannak, akiket a vásár, a búcsú-hangulat, a fesztivál érzése csalogat oda, és vannak, akiket az újonnan kibővített színházi műsor győz meg. Én az utóbbi kategóriába tartozom. A fesztiválon töltött tíz nap alatt hat színdarabot láttam, és számos színpadi, vagy színházzal kapcsolatos produkciót: koncertet, tréninget, drámafoglalkozást.

Egy átlagos utca Kapolcson – fotó: Művészetek Völgye

Már az első nap estéjét Taliándörögdön töltöttem (ami a színház-központtá lett kinevezve, míg Vígántpetend komolyzenei faluvá vált, Kapolcs pedig a koncertek fő helyszínévé, valamint a falusi pezsgés központjává), egész pontosan a Nemzeti Szín-téren. A volt lőtéren első nap a Kaposvári Egyetem harmadéves osztálya (osztályvezető tanár: Uray Péter) játszotta Shakespeare Rómeó és Júliáját. A Csigabuszon zötykölődve kicsit tartottam tőle, hogy nem lesz olyan jó az előadás, hiszen már annyi féle feldolgozás született a legismertebb szerelmi drámából – mind filmen, mind színpadon – hogy nem könnyű ezt a művet elővenni, és újragondolni, újrarendezni.Ez a félelmem nem igazolódott be, sőt! Ifj. Vidnyánszky Attila rendezése (és a fesztiválra való átrendezése) kiválóan illeszkedett a taliándörögdi környezethez, ám korántsem volt hagyományosnak mondható. A színdarab megálmodói (ifj. Vidnyánszky Attila, Vecsei H. Miklós és Kovács Adrián) ugyanis három részre vágták a darabot, három "felvonásban" játszották, három különböző színtéren. Noha a színészhallgatók játéka is figyelemre méltó volt, engem mégis a természeti körülmények effajta kihasználása fogott meg. A fiatalok nem csináltak mást, mint felmérték a színpadot körülvevő teret, és oda igazították az előadást, mégis fantasztikus ötletnek bizonyult. Az első felvonás a füvön játszódott, a nézők is ott foglaltak helyet, rombusz alakban, a színészek pedig középen, mindenki számára jól láthatóan játszottak. A második felvonáshoz először néhány színész lépett a színpadra, majd lassan a közönséget is odatessékelték, a történet ott folytatódott: a közönséggel a színpadon. A harmadik felvonás volt talán a legszokatlanabb, ugyanis egy kisebb dombra kellett felmásznia a – már mindenre felkészült – közönségnek, és onnan követhették figyelemmel a történet végét, ami a szénabálák társaságában játszódott.

Kaposvári III. éves osztály: Rómeó és Júlia – fotó: Művészetek Völgye

Második nap nagy meglepetések közepette kaptam kézhez a programfüzet kiegészítő oldalát, a műsorváltozásokkal. Az eredetileg betervezett Katonák – "Éljenek a haza halottai!" c. előadás helyett Sirályt játszott a már említett kaposvári színészosztály. A benyomásom ugyanaz volt, mint az azt megelőző estén, ugyanúgy 'oda voltam' az előadásért. Csehov legismertebb (és talán legkedveltebb) darabja természeténél fogva viszonylag szabad kezet ad a rendezőnek, így itt ismét kihasználták az adott körülményeket, és a színdarab egyik fele a domboldalon játszódott – ami ugyan a nézőknek érdekes volt, a színészek számára inkább egy kihívás lehetett. Az sem könnyítette meg a színészek dolgát, hogy a második felvonás – a Rómeó és Júliához hasonlóan – a közönséggel a színpadon játszódott. Ennél fogva minden néző minden színész minden mozzanatát jól látta. Ám ez nem tűnt úgy, mintha bármennyire is befolyásolná a kaposvári csapatot, kiválóan játszottak, nem hagyva semminek, hogy kizökkentse őket. A kedvenc pillanatom az volt talán, mikor a kellékként használt négy székből álló itt-ott már ütött-kopott pad – amin a közönség is ült – egy óvatlan pillanatban a vártnál hangosabban reccsent meg: eltört a támlája. A fél másodperc csend után a színészek a közönséggel együtt egyszerre nevettek fel, pont jókor történt, nem is furcsállotta senki, inkább jópofának hatott.

Kaposvári III. éves osztály: Sirály – fotó: Művészetek Völgye

A Sirályt követő vastaps után, még a jelmezben megragadta a mikrofont az egyik színésztanonc, és felhívta a jelenlévők figyelmét a cigiszünet utáni koncertre, amit az osztályzenekar ad elő. Mivel a színészosztály tehetségesnek tűnt, a magukat felkonferáló srác pedig túlontúl lelkesnek, hát ott maradtam. Az igazat megvallva sajnáltam, hogy az egy óra múlva induló Csigabusszal vissza kellett mennem a táborhelyre, legszívesebben végighallgattam volna az egész koncertet. Az osztály tagjai egymást váltva énekeltek, illetve hangszerrel kísértek különböző, ismert zeneszámokat, és néhány saját szerzeményt is. Jó volt látni, hogy milyen lelkesek, és mennyire összeszokottak.

Mivel önkéntesként voltam lenn a fesztiválon, sajnos két előadásról is lecsúsztam, amiket megnéztem volna. Az egyik a Nemzeti Színház Fodrásznője – Szűcs Nellivel, Trill Zsolttal, Kristán Attilával és Tóth Lászlóval –, aminek noha csak a végére értem oda, mégis mosolyt csalt az arcomra. A Fodrásznő-élményről szerencsére nem maradtam le teljes egészében, hiszen a késő délutáni próbát végignéztem. Talán a próba során többet nevettem, mint az előadáson tettem volna; jólesett nézni, ahogy az egymást már jól ismerő színészek egymáson kacagnak, egymást instruálják, segítik ki, szinte egymás szájába adva a hetek óta elő sem vett szöveget.

A másik előadás, ami viszont teljesen kimaradt a fesztiválból számomra a Kaposvári IV. éves (vagyis lassan már V. éves) egyetemisták Psychéje. A programfüzetben már az elején bekarikáztam ezt az előadást, kíváncsi lettem volna, hogy ez a maréknyi fiatal és az osztályvezető tanáruk (Vidnyánszky Attila) mit hoznak ki egy verseskötetből, hogy csinálnak belőle színdarabot, hogy érik össze nekik egy egésszé. Olvastam már róla korábban, láttam próbafelvételeket, és minden bizonnyal értékes előadás lehet, több nyári fesztiválra hívták, de sajnos ebből az élményből kimaradtam (mondjuk októberben bepótolom).

Kaposvári IV. éves osztály: Psyché - fotó: Művészetek Völgye

Noha a Fodrásznőnek csak a végét csíptem el, az utána következő koncertre már a kezdés előtt percekkel odaértem. Egészen más volt ennek a koncertnek a hangulata, mint a néhány nappal azelőttinek. Míg a harmadévesek a színpadon játszottak, hangosítással, mindennel, addig ez a csapat (nem az egész osztály!) a domboldalon zenélt, talán egy elektronikus gitárral, minden más a maga természetes hangján szólalt meg. A közönség csendben, ücsörögve élvezte a koncertet, hiszen a dalok szövegeit aligha ismerhettük, hiszen saját szerzeményeket játszottak, amiket még hosszú keresés után sem lehet megtalálni a neten (igen, próbáltam), viszont határozottan belekúsznak az ember fülébe.

A fesztivál első napján, mikor átlapoztam a programfüzetet, és össze-vissza jelölgettem benne mindent, kérdőjelet tettem a "beavató színész-tréning" mellé, de a vége az lett, hogy az ötből négy nap lementem a focipályára, és bő egy órán át figyeltem a történéseket. A vagy Vidnyánszky Attila, vagy Berettyán Nándor (IV. éves hallgató) vezette tréningeken leginkább abba nyert betekintést a néző – vagy résztvevő! -, hogy zajlik egy-egy próba eleje, egy-egy tréning, persze lerövidítve. Az energiagyakorlatoktól, a fizikai bemelegítésen át, egymásra hangolódásig: minden volt. Nem csodálkoztam, hogy a harmadik nap már ismert arcok jöttek vissza. A végére már majdhogynem egy egész csapat alakult ki belőlük, akik már instrukciók nélkül is tudták, mit kell csinálni.

Beavató színész-tréning – fotó: Művészetek Völgye

A legelső naptól fogva alig vártam a 28-át, hiszen Liliomfiiiii! Noha a budaörsi színházban már láttam a darabot (itt írtam róla), nem volt kérdés, hogy itt is megnézem. Már az előadás előtt fél órával elfogott az izgalom, míg sorban álltunk. Ahogy a várakozás alatt el-elcsípett beszélgetésfoszlányokból kivettem, nem én voltam az egyetlen, aki már látta az előadást, mégis eljött újra. Nem csoda! Már az ültetés alatt rám tört ez a katarzis-érzés, ami végigkísérte az előadást. Nem tudom megmagyarázni, miért. Ugyanúgy nevettem, ugyanúgy kapkodtam a fejem, a végén ugyanúgy vörösre tapsoltam a tenyerem, mint első alkalommal. A Vidnyánszky-Vecsei-Kovács hármas, a Színművészeti Egyetem hallgatói, valamint a budaörsi színészek kenyérre kenték a taliándörögdi közönséget is.

A Liliomfi Erzsikéje: Rujder Vivien – fotó: Művészetek Völgye

Kíváncsian vártam, hogy a 150 éves Színház- és Filmművészeti Egyetem udvarában mekkora lesz a nyüzsgés, és milyen előadásokat hoznak le a fesztiválra. A program megjelenése után örömmel nyugtáztam, hogy lesz Utolsó estém a földön. A teljes egészében SZFE produkciót (r.: Olasz Renátó; dr.: Horváth János Antal, Olasz Renátó) az Ódry Színpad pincéjében is nagy sikerrel játszották (részletesebben erről itt), így nem volt számomra nagy meglepetés, hogy az SZFE udvarnál – a késői kezdet ellenére – a kezdés előtt egy órával már sorakoztak a nézők. A kifejezetten sötét és zárt térre írt darabot ötletesen újrarendezték a fiatalok, kihasználva az éjszaka fényviszonyait, a közeli fát, valamint a kőlépcsőt is. A nyílt játéktér és a sörpados ültetés miatt egészen más élmény volt, mint az egyetem pince klubjában.

Utolsó estém a földön – fotó: Színház- és Filmművészeti Egyetem

Az utolsó előtti nap ismét betévedtem az SZFE udvarba, ahol az imént említett darabból ismert szereplők épp nagyon próbáltak valamit. Mint később kiderült, egy kis fennakadás miatt a tervezett Utolsó estém a földön helyett más került előadásra aznap este. A színdarab szereplői összecsapódtak, és egy bő fél nap alatt improvizáltak egy háromnegyed órás előadást, Megöltek egy csajt címmel. Annak ellenére, hogy a felelős rendező (Olasz Renátó) az előadás előtt természetesen tudatta a változást a még sorban álló közönséggel, mégis jöttek nézők, mégis kíváncsiak voltunk rá. Volt az előadásban impró, nem impró, vicces, nem vicces. Összességében nem volt egy rossz előadás; ami pedig a fél napnyi felkészülési időt illeti... az semmire sem elég. Az érintett csapat mégis úgy döntött, hogy nekik muszáj, hogy elég legyen, és csak azért is megcsinálják. És megcsinálták. Volt benne egy-egy olyan megszólalás, ami napokkal később is a fejemben csengett, ott, Itáliándörögdön.

SZFE udvar, Taliándörögd – fotó: Színház- és Filmművészeti Egyetem

Az előadásokon kívül a színház iránt érdeklődők két helyszínre is be-bekukkanthattak. A Színház- és Filmművészeti Egyetem drámainstruktor szakos hallgatói háromféle drámafoglalkozást/színjátszóházat tartottak az oda látogatóknak. Külön készültek programokkal és feladatokkal a 6-8 éves korosztálynak (SzínMűVeletek), a 6-10 éveseknek (SzínPalinta), és a felnőtteknek is (SzínPro). A foglalkozást vezetők nyitottságának hála még a kicsit félénkebb gyerekek (és felnőttek) is hamar feloldódtak, és ők is élvezhették a különféle programokat.

SzínPro – fotó: Színház- és Filmművészeti Egyetem

A Nemzeti Szín-téren minden nap délelőtt 10 órától a Nemzeti Színház drámapedagógusa, Pintér Szilvi tartott drámafoglalkozást a (legfőképpen helyi) gyerekeknek. Bizalomgyakorlatoktól kezdve az energiagyarkotlatokon át rövid jelenetek eljátszásáig mindenféle feladatot talált ki a kicsiknek és a nagyoknak. Itt nem volt korhatár, így a 4 éves pici fiútól kezdve a 14 éves nagylányig mindenki egyszerre "szerepelt", és a legnagyobb meglepetésemre nem az volt számukra a lényeg, hogy lekörözzék a másik gyereket, hanem, hogy segítsenek neki, ha nem megy. Öröm volt nézni, ahogy a 6-10-14 éves gyerekek egyszerre változnak őzikévé, és verset szavalva kúsznak-másznak a földön.

"Mondjátok, hogy bicikli!" - fotó: saját

A szerencsétlen időjárás, a beázott sátor és az egyéb kisebb atrocitások ellenére imádtam a Völgyet. A hangulat: a strandpapucsban, megázva színházba menés, a koncertek sárban való végigtombolása, a délelőtti álmos egymásba botlások egy-egy ismerőssel a falu utcáin... Nem csoda, hogy miután hazajöttem, jó pár napig nem találtam itthon a helyem. De jó hírek: már lehet visszaszámolni a következő Művészetek Völgyéig!

Pálla Orsi

A Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves színművész osztályának Shakespeare feldolgozásából meglehetősen "kortárs" és eredeti előadás született.

Egy olyan színészosztálynak, ahol 11 fiú van, és csupán 3 lány, nem könnyű játszható darabot találni. Ez a Shakespeare-vígjáték azonban kifejezetten jó választás volt. Már az előadás címe (SZFEntivánéji álom) is jelzi, hogy ez nem egészen a jól ismert angol reneszánsz író tollából származó történet lesz, hanem egy kicsit egyetemista, egy kicsit megmásított, és kicsit a sajátjuk. A drámának e "sajátosítása" nem csak a címváltoztatásban rejlik, hanem főleg az átalakított közjátékban. A szűk két órában az eredeti történet és a közjáték cselekménye nagyjából jelenetenként váltakozik. Ahogy véget ér az egyik szerelmes jelenet Lysander és Hermia közt, a másodperc töredéke alatt már kezdetét is veszi a következő, amiben mindenki saját magát alakítja. Az átírt közjátékot (Pyramus és Thisbe vagy Pyramux és Thixbe vagy Pyramuq és Tiqbe) maguk a színésztanoncok készülnek színre vinni, ami aztán legtöbbször nevetésekbe torkollik: az oroszlán (Ember Márk) szüntelen magamutogatása, a Fal (Medveczky Balázs) hiperszenzitivitása, vagy épp Pyramus (Gyöngyösi Zoltán) kissé bizarr szamárrá változása nevetésre késztetik a nézőket.

Figyelemreméltó, ahogy a Dömötör András rendezte komédiában alig használnak kellékeket és díszletelemeket. Kelléknek mindössze a hangszereket lehet tekinteni, amin az osztály egy-egy tagja játszik, díszlet pedig az előadás elején egy asztal és néhány szék, amik rövidesen a darab kezdete után a játéktér szélére szorulnak. Az ötlet pedig, hogy a színészek maguk testesítik meg a legfőbb díszletelemet – az erdőt – a kivitelezését tekintve is hibátlanul sikerül. Ezt a fajta egyszerűséget kombinálták az alkotók egy-két modern elemmel. Puck személye (Dér Zsolt, Figeczky Bence, Blahó Gergely) önmagában is szórakoztató, ám a mikrofonoknak, a hangosításnak és a hangeffekteknek köszönhetően még nevetségesebb jelenetek születnek a színpadon. A másik, az előadásban megjelenő modern elem egy (A Nyilas Mihály-afférból már jól ismert) videofelvétel a darab végén.

Ez a Szentivánéji álom feldolgozás a legnagyobb hangsúlyt a Heléna és Hermia közti ellentétre és hasonlóságra helyezi. A Shakespeare által megírt dráma is érezteti a két lány közti különbséget, de itt egy az egyben a szemünk elé tárul Heléna (Rujder Vivien) szelídsége és viszonzatlan szerelme, valamint Hermia (Osváth Judit) kezdetbeli boldogsága, majd elveszettsége. A két lány külsejükben és gondolataikban is különböznek egymástól, azonban egy dologban mégis hasonlítanak: amint elvesztik szerelmüket, kétségbeesetten próbálják azt visszaszerezni. Heléna előbb-utóbb Hermia helyébe kerül, és ugyanez fordítva is igaz.

Dömötör András (nem csak rendezőként, de a IV. évfolyam egyik osztályvezető tanáraként) teljes mértékben tisztában van vele, hogy helyezze a színészeket olyan helyzetekbe, ahol egytől egyig meg tudják mutatni, mit is tudnak. A nagy, már-már könnyes nevetés után éjszaka (az Ódry Színpadtól megszokott időben, késő este kezdődött az előadás) széles mosollyal az arcomon sétálok ki a Vas utcai épületből, és még napokkal később is eszembe jut egy-egy, az előadásban elhangzott poén, ami még mindig megmosolyogtat.

Fotók: Ódry Színpad

Pálla Orsi

Szigligeti Ede Liliomfi című vígjátéka a magyar drámairodalom egyik legtöbbet játszott alkotása. Ennek köszönhetően nem egyszerű a történetet új formában előadni, úgy, hogy a közönség jól szórakozzon az előadás közben. A Budaörsi Latinovits Színház Liliomfi-feldolgozásának szövegkönyvét Vecsei H. Miklós írta, az előadást pedig ifj. Vidnyánszky Attila rendezte. Megnéztem.

Már hónapok óta terveztem megnézni a budaörsi Liliomfit, de valahogy sosem jött össze. Végül az évad utolsó előadását éppen sikerült még elkapnom (jó, ez így nem teljesen igaz, mert a POSzT versenyprogramjában is szerepel, így játsszák még egyszer júniusban, de arra már rég elfogytak a jegyek). Egy szó, mint száz, tűkön ülve ácsorogtam a színházterem főbejáratánál már az előadás kezdete előtt húsz perccel. Hiába, ugyanis nem azon az ajtón engedték be a nézőket, hanem az egyik oldalajtón. A darab még el sem kezdődött, de már érezni lehetett, hogy teljesen más lesz a légkör, mint egy hagyományos kőszínházi előadás során. A nézőtérre vezető út sem a megszokott volt: egy kellékekkel zsúfolt, díszletelemekből álló kis folyosón tessékeltek be minket, aminek végén az egyik színész felsegítette a hölgyeket a lépcsőn, a terembe beérve egy másik fiatalember kellékvirágokat osztogatott egy-egy nézőnek, és mindezek mellé hangulatos zene szólt, amíg be nem fejeződött az ültetés. A nézőtér szerkezete sem volt a leghagyományosabb: négy "külön" részbe volt tagolva, ezzel is megnehezítve a színészek számára a játékot. Egy irányba sem egyszerű játszani, hát akkor négyfelé?

Ami legelőször feltűnt a színházterembe beérve, hogy a díszlet óriási. A nézőteret körbevevő falak, a négy kijárat és az X alakban elhelyezett deszkák – amik a színpadok képezték – egy teljesen egyedi előadás hatását keltették. Azt érezhettük, hogy ez kvázi nem kőszínházi előadás. A darab során egyes szereplők a legváratlanabb helyeken bukkantak fel: ablakokban, a plafonra rögzített állványon, vagy épp a díszlet tetején. 

Az előadás tempója akarva-akaratlanul vitte magával a nézőket. Ez talán a szerepek túlnyomó részét játszó fiataloknak köszönhető, akik a maguk energiáival és frissességükkel folyamatosan fenntartották a figyelmet. Kiss Andrea kitűnően formálja meg az érzelmeit elfojtani kényszerülő, színésznőnek készülő, ám fülig szerelmes Mariskát. Szabó Sebestyén László Liliomfija és Böröndi Bence Szellemfije kellően valósághű, és kellemesen nevetséges. A történet ugyan csak fontos szereplője a Figeczky Bence által játszott, a parasztromantikát kedvelő, egyszerű pincér, Gyuri, valamint az ő nagy szerelme, Rujder Vivien Erzsikéje, aki igyekszik egyszerre a szíve után menni és eleget tenni szigorú édesapjának. Ez a hagyományokat tisztelő, öreg fogadós, Gyöngyösi Zoltán alakításában, szinte szüntelenül nevetteti a nézőket. Vecsei Miklós ijesztően valósághű módon játssza a kissé elkényeztetett, németül hibátlanul, magyarul erős akcentussal beszélő fiatal osztrák nemest. Dóra Béla mind papagájként, mind az iszákos törzsvendégként nevetésre készteti a nézőket, ám a történetet mégis ő helyezi keretébe, hisz Szigligeti Edeként, egy írógéppel a kezében figyeli végig az eseményeket, és veti őket papírra. A fiatal pályakezdő színészek mellett három tapasztalt színész is helyet kap a színdarabban. Spolarics Andrea a kotnyeles, bolond Kamillát alakítja; Ilyés Róbert a markáns megjelenésével, valamint öblös hangjával rögtön egy határozott fellépésű úriember érzetét kelti; Bregyán Péter pedig idősebb Schwartz-ként a történet befejezésének fontos szereplője lesz.

A budaörsi előadás másik különlegessége a két felvonás közti szünetben rejlik. Ha egyáltalán nevezhetem ezt szünetnek. Aki nem érzi szükségét, hogy elhagyja a színháztermet, annak csak javasolni tudom, hogy maradjon benn! A közjátékot az első felvonás végén egy háromtagú zenekar "harangozta be", akik ahogy a színpadra léptek, rögtön egy mulatós dalt kezdtek játszani. Ha ez még nem lett volna elég, a színészek átöltöztek egyszerűbb ruhákba, és ki almaborral kínálta a nézőket, ki zsíros kenyérrel. A nagy evés-ivás közepette a színészek a szerepükben maradva folytatták a történetet. Talán még sajnáltam is, hogy csak 15 perc volt ez a kis közjáték. A rövidke szusszanás után a második felvonás azonban a szünetben játszódó jeleneteket is felülmúlta a maga fordulataival, csattanóival és befejezésével.

Ifj. Vidnyánszky Attila és Vecsei H. Miklós nem először dolgoztak együtt, és remélhetőleg nem is utoljára. A már jól ismert vígjáték új oldalról való megközelítése, a helyszínek egész más reprezentálása, ez a nézőteret is körbekerítő közvetlen hangulat, és persze a kiváló színészi előadásmód páratlan élménnyé tették az előadást.

(Ha tehetném, a legközelebbi adódó alkalommal újra megnézném, de ez június 25-én lesz, Kolozsváron.)

Fotók: Budaörsi Latinovits Színház

Pálla Orsi

Egy nem megszokott, kevéssé ismert színdarabot is műsorra tűzött a budapesti Örkény Színház a 2015/2016-os évadban. Arthur Schnitzler 1912-ben írt darabját, A Bernhardi-ügyet, magyar színpadon másodszorra láthatják a nézők, ezúttal Ascher Tamás rendezésében.

Az előadás legelején kiderül, hogy ez egy végtelenül egyszerűen színpadra vitt dráma lesz. Míg a nézők a székekben elhelyezkedve várják a fények kihunyását, Gálffi László már a játéktéren ül – háttal a közönségnek. A szín majdhogynem üres. Csupán pár széket, egy asztalt, és az azon heverő mappákat, valamint néhány apró kelléket látunk. Lassan a csendes, mozdulatlan kezdőképből átváltunk az első jelenetre: beindul a klinikán az élet. Orvosok, asszisztensek sétálnak fel-alá a színen, majd mindegyik eltűnik, és az üres színpadkép elsötétül. Ekkor jelenik meg az egyik fehér falon a KLINIKA felirat, ami teljesen világossá teszi a történet helyszínét. Kissé túloznék, ha azt mondanám, hogy ez volt az egyetlen megmozdulás az előadás során, ám ez az állítás nem áll távol az igazságtól. Az egész színdarab során alig mozognak a szereplők. Legtöbbször egymás mellett, vagy egy asztal körül ülnek, netalántán egyik-másik néha bemegy az "irodába" vagy a "kórterembe". A mozgás ilyen szintű hiánya ez esetben nem zavaró, inkább a szövegre összpontosítja a figyelmet. A dialógusok és a monológok túlnyomó része is komoly, sőt, egy-egy, futólag elhangzott szónak is fontos szerepe van, akárki szájából is hangozzon el. Az tény, hogy ez a fajta letisztult játék néhol, legfőképpen a hosszabb párbeszédeknél, unalmassá válhat. A legtöbb színdarabban az elnyújtott dialógusoknál betesznek egy-egy mozdulatsort, vagy megjelenik a színen egy újabb szereplő, de a mi esetünkben a beszélgetés úgy ér véget, ahogy kezdődött: például egy széken ülve, mindössze két emberrel a színen.

Sokszereplős darab lévén magától értetődik, hogy 'kevésbé fontos' szereplők is megjelennek a színen. De nem A Bernhardi-ügy esetében. A kisebb szereplők is viszik előre a cselekményt, akár egy-egy mondatukkal, mint például Oskar (Szabó Sebestyén László) esetében: "Antiszemita vagyok. Ugyanakkor anti-ária is.", vagy Ludmilla nővérnél (Kókai Tünde), aki elindította az egész történetet a maga naiv buzgóságával. Noha a klinika orvosai és a minisztérium dolgozói mind fontos szerepet töltenek be, két főszereplőt talán mégis találunk a darabban: Dr. Bernhardit, a zsidó származású igazgatót (Mácsai Pál), valamint Dr. Flintet, a kultuszminisztert (Gálffi László). A rosszakaró igazgatóhelyettes (Für Anikó), vagy a kissé egocentrikus és kétszínű nőgyógyász-professzor (Csuja Imre) jelenléte is nélkülözhetetlen a darabhoz, ám történet középpontjában mégis Bernhardi és Flint kapcsolata áll. Melyik a fontosabb: a személyes baráti kapcsolat, vagy a politika? Régi barátok lévén a kultuszminiszter (Gálffi László) először védeni próbálja Bernhardit, azonban a minisztérium reakcióját látva inkább saját bőrét menti, és gyakorlatilag bíróság elé küldi barátját.

Dr. Flint jelleme, ugyanúgy, mint Bernhardié elég összetett. Az egyik pillanatban még régi barátja kedvében jár, a következőben már majdhogynem tönkreteszi. Mácsai Pál játéka láttán nehéz eldönteni, hogy ez az ember szerethető-e vagy sem. Magánemberként olykor türelmetlen és lenéző, ám orvosként és igazgatóként páratlan. De nem csak a két főszereplőnek ismerjük meg több oldalát, ugyanilyen komplex karakter például a főtiszteletes (Nagy Zsolt). Az ő alakja egy végtelenül elhivatott pap, aki azon dolgozik, hogy az összes embernek megadja a megbánás és megbocsájtás lehetőségét haláluk előtt. Elhivatottságánál fogva érthető, hogy miután egyszer kudarcot vall (amennyiben meghal az adott páciens, hisz Bernhardi doktor nem engedi be a haldoklóhoz – ebből lesz az a bizonyos címadó Bernhardi-ügy), teljesen kifordul magából a fiatal plébános. A későbbi látogatása az orvosigazgatóhoz rávilágít az ő kétségeire is. A bírósági per lefolyása után a klinika dolgozói nyíltan két részre oszlanak: az egyik fele az igazgató mellé áll, a másik fele azonban a lecserélését szorgalmazza. A pap elnézést kérni megy Bernhardihoz, azonban egy másik emberként távozik tőle, immár ő is a főorvos ellen fordul.

Témájánál fogva nem csoda, hogy a művet anno betiltották Ausztriában; és azt sem kifogásolhatjuk, hogy Magyarországon is kizárólag a Vígszínház tűzte műsorra jó néhány évvel ezelőtt. Schnitzler szövege és története, Ascher Tamás leegyszerűsített rendezése hihetetlenül aktuális tud lenni, mai szemmel nézve is. Biztosra veszem, hogy az egészségügyben dolgozók – de valószínűleg más szakmabeliek is – rá-rá fognak ismerni néhány kollégájukra, vagy egy-egy, már átélt szituációra.

Fotók: Örkény István Színház

Pálla Orsi

Shakespeare Lear királya Alföldi Róbert rendezésében, valamint a Radnóti Miklós Színház társulatának előadásában egészen új értelmet nyert. Megvolt benne minden, ami egy Alföldi-darab kihagyhatatlan alkotórésze: brutalitás, humor, erőszak és téboly.

Mivel a Radnóti Színház a mű Nádasdy Ádám-féle, új fordítását használja, ez még aktuálisabbá teszi a szöveget és a darab mondanivalóját. A hatalom megszerzése, megtartása és elvesztése örök érvényű kérdés, és Shakespeare itt pontosan erre helyezi a hangsúlyt. A végtelenül komoly téma mellett a dráma során a humor is szerephez jut. Cordelia (Sodró Elza) naivitása, Edmund (Pál András) közjátékai és a néha már-már groteszk jelenetek mosolyt csaltak a nézők arcára. Az Edmund szájából néhol elhangzó belső monológokból a nézőnek olyan érzése lehet, mintha maga a rendező állna a színpadon és magyarázná a helyzetet, vagy egészítené ki a történetet.

A színpadkép egyszerű: egyetlen hatalmas étkezőasztal a díszlet, és a színpad minden oldaláról ajtók nyílnak. A fehér, már-már leomló falak a család hamarosan bekövetkező szétesését sugallják. A szétszedhető- és nyitható asztal praktikus – és igen fontos – része a darabnak: ennek a darabokra cincálása a család tönkremenetelével egy időben történik. A kevés díszlet miatt nagyobb figyelmet kap a fény és az azzal való játék: hol a csillár ég, hol fénybe borul az egész színpad, hol teljesen elsötétedik.

Alföldi rendezéséhez méltóan színültig van az előadás groteszk, agresszív és bizarr jelenetekkel. Ezeknek a jeleneteknek igen is helyük van a darabban, de az előttük húzódó több másodperces – kissé hatásvadász – szüneteknek nincs. Ezzel csak azt érik el, hogy a néző a kelleténél jobban is megijedjen. Némely dialógusban szükség van szünetre, de nem fél perc hosszúságúra, hogy az alatt is a mögöttem ülő idős úr szuszogását hallgassam. Ezeket a hideg csendeket legtöbbször meglepő, vagy megrázó jelenetek követik. Mindenképpen csodálkozást, sőt meghökkentettséget vált ki a nézőből, ahogy Edgar (Szatory Dávid) az asztal tetejére felpattanva főzelékkel keni be egész testét, majd távozik; ugyanígy, mikor maga Lear (László Zsolt) ugrik az asztalra és anyaszült meztelenül kezd fel-alá rohangálni; de azt sem nézhetjük teljes nyugalommal, ahogy Gloucester gróf (Schneider Zoltán) szemeit – szó szerint – kikaparják.

A néhol kicsit túlzott brutalitással bemutatott jelenetek mellett ez a Lear király feldolgozás mindenképpen megnézendő! "Egy dolgunk maradt: a gyászolás" zárja le az előadást Albany (Gazsó György), mielőtt a színdarab épp úgy fejeződik be, mint ahogy elkezdődött: egy családi étkezéssel – egy nüansznyi különbséggel.

Fotók: Radnóti Miklós Színház

Pálla Orsi

Eddig nem láttam sok független, nem kőszínházi előadást, de a k2 társulat saját darabja – operettje? kacagtató drámája? -, a háromfelvonásos Röpülj, lelkem! megszerettette velem ezt a fajta színházi élményt is.

Mikor egy rövid Duna-parti séta után – meglehet, hogy eltévedtem – a Szkéné Színház egyik székén találom magam, szinte azonnal bejárja a termet a családias légkör. A kőszínházakkal ellentétben nincs függöny, ami elválasztja a nézőt a színpadtól és ettől máris közvetlenebb lesz az élmény. Ami legelőször szemet szúr az embernek, az a színpadon lévő egyszerű díszlet: egy falemezekből álló kupolaforma. Már a történet elején kiderül, hogy a cselekmény a Parlamentben játszódik és ezt hivatott jelezni a kupola, ami aztán a három felvonás során három különböző formában jelenik meg, gyakorlatilag egyetlen díszletelemként a színpadon. A színházterem adottságainak köszönhetően a színészek viszonylag sok irányból jönnek-mennek, így megkönnyítve egymás dolgát, hiszen egyszerre általában többen vannak a színpadon egy-egy jelenetnél.

Az előadás a megszokottnál jóval hosszabb: összesen négy órában foglalják össze a történetet, három felvonásra osztva. A cselekmény összetettségéhez és a szereplők karakterének kibontásához kell is ennyi idő, így egyáltalán nem "zavaró tényező" a színdarab hosszúsága. A Benkó Bence és Fábián Péter által megírt szövegkönyv sem a legegyszerűbb. Mivel a történet szerint ősapánk, Árpád – egy félresikerült lélekfogó-bemutató után – egyszer csak korunkban találja magát, az ő szájából elhangzó szövegek igencsak archaikusak. Ebből kifolyólag akárhányszor Árpád (Horváth Szabolcs) szóra nyitja a száját, a közönség fel-felnevet. A nagy vezérrel ellentétben a darab többi szereplője, modern világunk hétköznapi emberei (mint például Taksony, a sámán – Rózsa Krisztián) a mai nyelven szólalnak meg. A darabban felcsendülő dalok (zene: Horváth Szabolcs, Szabó Sipos Ágoston) nyelvezete inkább modern. Mondanivalójuk, valamint előadásmódjuk pedig újfent megmosolyogtatják a nézőket.

Az író-rendező páros mindenféle irodalmi alap nélkül hozta létre ezt a darabot, így mind a történet, mind a szereplők jellemzői saját ötleteiken alapulnak. A főszereplők az emberi tulajdonságok és érzések széles skáláját mutatják be külön-külön: a naivitást (Rút Malvin – Lovas Rozi), a határozatlanságot és döntésképtelenséget (Bácsalmássy János – Borsányi Dániel), a viszonzatlan szerelmet (Baján Léna – Boros Anna), a bosszúvágyat (Baján Károly – Domokos Zsolt) és a függetlenséget (Láz Etelka – Piti Emőke). A történet meglehetősen kacifántos: szellemidézéstől kezdve, szerelmi szálakon és leánykérésen át merényletig mindent találunk benne. Az egyszerre több szálon futó történetben ezeken felül még egy általános tanulság is van, ami korunk Magyarországát, annak kormányát és magát az egész társadalmat veszi górcső alá.

A k2 Röpülj, lelkem!-jéhez hasonló előadást még nem láttam, így kizárólag pozitív élményekkel gazdagodva magától értetődik, hogy a társulat többi színdarabjára is kíváncsi lettem. A Züfec-től kezdve az Ascher Tamás rendezésében játszott Át az ingoványon-ig az összes előadásuk a megnézendő darabok listáján van nálam!

Fotók: k2 Színház

Pálla Orsi

A Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves színművész hallgatói legutóbbi vizsgaelőadásukban (A Nyilas Mihály-affér) egy jól ismert Móricz Zsigmond-témát dolgoznak fel: a kis Nyilas ellopott reskontójának történetét.

Mivel Nyilas Mihály története legelőször regényként került kiadásra, sokszereplős történetről van szó, ami javarészt megmaradt a színműben is. A több, mint harminc szerep tizennégy színész közt került felosztásra, így mindegyikük (kivéve Nyilas Mihályt – Figeczky Bence) legalább két szerepet játszik. Az előadás központjában Nyilas van. Ő megközelítőleg végig a színpadon van és nagyszerűen játssza az ártatlan debreceni kisdiákot, aki hirtelen a felnőttek cudar világába csöppen. Legtöbbször rengeteg szereplő van egyszerre a színen – például az osztályteremben játszódó jeleneteknél, valamint a tanári tanácskozásnál –, így az egész színpad mozog. A fiatalok szájából – teljesen hitelesen – elhangzó, Lőkös Ildikó által megírt szövegnek több forrása van: elsősorban a Légy jó mindhalálig című regény és színmű, Háy János átírása, valamint Móricz személyes írásai.

Máté Gábor rendezésében nem használ sok díszletet, csupán egy iskolai padot, egy lámpát és néhány faszéket. Ezek a díszletelemek többletjelentéssel bírnak, például ha az első két szék előrébb van húzva és fel van gyújtva a lámpa, akkor a jelenet az öreg Pósalaky úrnál játszódik. Ha a székek szép sorban vannak, a pad pedig elől, akkor az osztályteremben vagyunk stb. A viszonylag gyors helyszínváltásokat elsősorban nem a díszlet átalakulása jelzi, hanem a szereplők cserélődése és legtöbbször maguk a színészek alakítják át a színpadot az adott jelenet közben.

Az alapjában véve hagyományosan, megszokott módon színre vitt dráma egy ponton mégis modernnek és szokatlannak hat. Ezt az újszerűséget a videobevágásoknak köszönhetjük, amiket egy-egy jelenet közt vetítenek ki a színpad hátsó felén álló fehér falra. A kivetített felvételeken az osztály tagjai vannak egyenként, immár felnőtt korukban és „a jövőből üzennek” a nézőknek, akik így megtudják mi is lett valójában a debreceni kisdiákokból néhány évtizeddel később. Az előadást egy Móriczról készült felvétel zárja, a kiürült színpadról már csak az ő üzenetét halljuk, mielőtt lemegy a függöny.

A rengeteg kacagtató jelenettel, egy felnőtté válás történetével, a „filmes” bevágásokkal és a sokszínű színészekkel ennek a klasszikus történetnek ezt a feldolgozását mégiscsak megjegyeztem magamnak.

Fotók: Ódry Színpad

Pálla Orsi