Szigligeti Ede Liliomfi című vígjátéka a magyar drámairodalom egyik legtöbbet játszott alkotása. Ennek köszönhetően nem egyszerű a történetet új formában előadni, úgy, hogy a közönség jól szórakozzon az előadás közben. A Budaörsi Latinovits Színház Liliomfi-feldolgozásának szövegkönyvét Vecsei H. Miklós írta, az előadást pedig ifj. Vidnyánszky Attila rendezte. Megnéztem.

Már hónapok óta terveztem megnézni a budaörsi Liliomfit, de valahogy sosem jött össze. Végül az évad utolsó előadását éppen sikerült még elkapnom (jó, ez így nem teljesen igaz, mert a POSzT versenyprogramjában is szerepel, így játsszák még egyszer júniusban, de arra már rég elfogytak a jegyek). Egy szó, mint száz, tűkön ülve ácsorogtam a színházterem főbejáratánál már az előadás kezdete előtt húsz perccel. Hiába, ugyanis nem azon az ajtón engedték be a nézőket, hanem az egyik oldalajtón. A darab még el sem kezdődött, de már érezni lehetett, hogy teljesen más lesz a légkör, mint egy hagyományos kőszínházi előadás során. A nézőtérre vezető út sem a megszokott volt: egy kellékekkel zsúfolt, díszletelemekből álló kis folyosón tessékeltek be minket, aminek végén az egyik színész felsegítette a hölgyeket a lépcsőn, a terembe beérve egy másik fiatalember kellékvirágokat osztogatott egy-egy nézőnek, és mindezek mellé hangulatos zene szólt, amíg be nem fejeződött az ültetés. A nézőtér szerkezete sem volt a leghagyományosabb: négy "külön" részbe volt tagolva, ezzel is megnehezítve a színészek számára a játékot. Egy irányba sem egyszerű játszani, hát akkor négyfelé?

Ami legelőször feltűnt a színházterembe beérve, hogy a díszlet óriási. A nézőteret körbevevő falak, a négy kijárat és az X alakban elhelyezett deszkák – amik a színpadok képezték – egy teljesen egyedi előadás hatását keltették. Azt érezhettük, hogy ez kvázi nem kőszínházi előadás. A darab során egyes szereplők a legváratlanabb helyeken bukkantak fel: ablakokban, a plafonra rögzített állványon, vagy épp a díszlet tetején. 

Az előadás tempója akarva-akaratlanul vitte magával a nézőket. Ez talán a szerepek túlnyomó részét játszó fiataloknak köszönhető, akik a maguk energiáival és frissességükkel folyamatosan fenntartották a figyelmet. Kiss Andrea kitűnően formálja meg az érzelmeit elfojtani kényszerülő, színésznőnek készülő, ám fülig szerelmes Mariskát. Szabó Sebestyén László Liliomfija és Böröndi Bence Szellemfije kellően valósághű, és kellemesen nevetséges. A történet ugyan csak fontos szereplője a Figeczky Bence által játszott, a parasztromantikát kedvelő, egyszerű pincér, Gyuri, valamint az ő nagy szerelme, Rujder Vivien Erzsikéje, aki igyekszik egyszerre a szíve után menni és eleget tenni szigorú édesapjának. Ez a hagyományokat tisztelő, öreg fogadós, Gyöngyösi Zoltán alakításában, szinte szüntelenül nevetteti a nézőket. Vecsei Miklós ijesztően valósághű módon játssza a kissé elkényeztetett, németül hibátlanul, magyarul erős akcentussal beszélő fiatal osztrák nemest. Dóra Béla mind papagájként, mind az iszákos törzsvendégként nevetésre készteti a nézőket, ám a történetet mégis ő helyezi keretébe, hisz Szigligeti Edeként, egy írógéppel a kezében figyeli végig az eseményeket, és veti őket papírra. A fiatal pályakezdő színészek mellett három tapasztalt színész is helyet kap a színdarabban. Spolarics Andrea a kotnyeles, bolond Kamillát alakítja; Ilyés Róbert a markáns megjelenésével, valamint öblös hangjával rögtön egy határozott fellépésű úriember érzetét kelti; Bregyán Péter pedig idősebb Schwartz-ként a történet befejezésének fontos szereplője lesz.

A budaörsi előadás másik különlegessége a két felvonás közti szünetben rejlik. Ha egyáltalán nevezhetem ezt szünetnek. Aki nem érzi szükségét, hogy elhagyja a színháztermet, annak csak javasolni tudom, hogy maradjon benn! A közjátékot az első felvonás végén egy háromtagú zenekar "harangozta be", akik ahogy a színpadra léptek, rögtön egy mulatós dalt kezdtek játszani. Ha ez még nem lett volna elég, a színészek átöltöztek egyszerűbb ruhákba, és ki almaborral kínálta a nézőket, ki zsíros kenyérrel. A nagy evés-ivás közepette a színészek a szerepükben maradva folytatták a történetet. Talán még sajnáltam is, hogy csak 15 perc volt ez a kis közjáték. A rövidke szusszanás után a második felvonás azonban a szünetben játszódó jeleneteket is felülmúlta a maga fordulataival, csattanóival és befejezésével.

Ifj. Vidnyánszky Attila és Vecsei H. Miklós nem először dolgoztak együtt, és remélhetőleg nem is utoljára. A már jól ismert vígjáték új oldalról való megközelítése, a helyszínek egész más reprezentálása, ez a nézőteret is körbekerítő közvetlen hangulat, és persze a kiváló színészi előadásmód páratlan élménnyé tették az előadást.

(Ha tehetném, a legközelebbi adódó alkalommal újra megnézném, de ez június 25-én lesz, Kolozsváron.)

Fotók: Budaörsi Latinovits Színház

Pálla Orsi