A Nemzeti Színház több, mint három óra hosszú Boldogságlabirintusát nem könnyű megemészteni. Az előadás eleje (mondjuk az első felvonás) kicsit vontatottnak tűnik, de azt egészen biztosan állíthatom, hogy a végén összeáll majd a kép, és a fejünkben ide-oda cikázó gondolatainkkal lépünk ki az impozáns Duna-parti épületből.

A Kondor Béla Boldogságtöredék című kötetéből létrehozott előadás immár két éve van a Nemzeti Színház műsorán, és még most is képes megtölteni a Gobbi Hilda Színpadot. Erre a darabra kétféle ember megy el. Az egyik az a típus, aki találomra megveszi a színházjegyet, és "Hm, Boldogságlabirintus... érdekesen hangzik, jó lesz szombat esti lazításnak" alapon elmegy megnézni. Ezzel szemben a másik embertípus az, aki előtte kicsit utánaolvas a dolgoknak, kezdve a "bardo-esztrád két részben" kettős műfaji meghatározással. Már innen sejthető, hogy zenés, táncos részekkel (esztrád) lesz teletűzdelve a darab, ám a "bardo" előtag ezt egyáltalán nem indokolja, hiszen egy élet és halál közti állapotot, filozofikus hangvételt vetít elő. Előfordulhat, hogy az első kategóriába tartozók a szünetben elmennek, pedig nem kellene! Bevallom, nekem is kusza volt az első felvonás végén a történet (még a második felvonás egy részében is), de minden értelmet nyert az utolsó egynéhány jelenettel.

A zenés-táncos betétek nosztalgiát csempésztek az előadásba, az olyan dalok felbukkanásával, mint A Tenkes Kapitánya, a Nekem a Balaton a Riviéra, vagy a Hol jár az eszem. Ezek a rövid részek általában – a történetbe nem illő – modernséget kölcsönöznek az előadásnak néhány perc erejéig. A dalok előadói napjainkban is viseletes ruhákban lépnek színpadra, miközben a történet egy időben nehezen elhelyezhető korban játszódik. A főszereplő Sámuel Bence (Horváth Lajos Ottó) és Mihály szerzetes (Szarvas József) huszadik századbeli jelmezekben vannak. Ehhez az időhöz illik a színpadkép is: az egész játékteret a nézőtértől elkülönítő tüll vászon, az arra kivetített képek, és a végtelenül egyszerű díszlet is, ami két ablakból, egy barlangból, egy ágyból, egy kádból, illetve egy kis konyharészből áll.

Az előadásnak van egy alaptörténete, ám a több mint három óra cselekményei inkább tűnnek egy tömény filozófiaórának. A történet a valóságtól meglehetősen messze áll, több jelenet pedig a realitástól elrugaszkodott, Sámuel Bence fejében zajló lázálmok. Ezektől az álomjelenetektől az előadás eseménysorozatának kronológiai sorrendje felborul. A jelenetek legtöbbször sem térben, sem időben nem következnek egymásból. Az előadás komoly témáját és fő kérdéseit (a vallásról, a hitről, a halál utáni életről, a szerelemről, a boldogságról, az alkoholról és a betegségekről) a humor ellensúlyozza – legalábbis így kéne lennie. Ezek a humorosnak szánt mondatok, félmondatok azonban leginkább csupán elcsépelt közmondások, és jól ismert szólások, viccek. Az alkotók úgy tűnhet, kissé sokat akartak: komolyságot, az élet nagy kérdéseit, vicceket, prózát, zenét, táncot.

A Boldogságlabirintus igen csak megosztó előadásnak számít: vagy tetszik valakinek, vagy nem. De ugyanakkor itt kivételesen létezik arany középút is – én is vegyes érzésekkel távoztam a színházból. Mondanivalóját tekintve kiváló előadás, ami egy hányattatott sorsú művész életéről, és annak végéről szól, ám a kivitelezés az időn csúszik el. Ha kicsivel rövidebb lenne a darab, kivetnivaló is aligha lehetne benne.

Fotók: Nemzeti Színház

Pálla Orsi